A műemlékvédelmi intézményrendszer rövid története
Többszöri próbálkozás után 1872-ben sor került a műemlékek védelmére hivatott első hivatalos intézmény megalakítására is, nem minden előzmény nélkül: az épített örökség védelme ekkor már több évtizedes múltra tekintett vissza hazánkban (Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1841-ben megalakult társasága, Magyar Tudományos Akadémia). 1872. április 11-én Pauler Tivadar vallás- és közoktatásügyi miniszter életre hívta a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottságát (1881-től Műemlékek Országos Bizottsága – MOB). Szakmai irányítója Henszlmann Imre művészettörténész, régész lett, aki alaposan ismerte az európai műemlékvédelem újabb irányait. A miniszter a bizottság feladatává tette: „megtudni, mennyi és miféle nemzeti emlék létezik még Magyarországon; ezeket feljegyzi, lajstromozza és osztályozza, de faladata oda törekedni is, hogy ezen emlékek történelmileg vagy művészileg érdekes része fenntartassék, stílszerűleg tataroztassék, kiegészítessék, ha lehet felépítessék s mindez történjék úgy, hogy amellett a magány jog, ha netalán valamely emlék ez alá esnék, csorbát ne szenvedjen.” Ez egybecsengett a múlt régészeti és építészeti örökségéért elkötelezett nagytudású szakemberek (pl. Rómer Flóris) nézetével, akik első helyen szintúgy a múlt emlékeinek számbavételét, dokumentálását jelölték meg legfőbb célnak.
Az első években az ország műemlékeinek megismerését, leírását, megörökítését önkéntes munkatársak (ún. levelezők) révén kívánták biztosítani, akik részére magyar és német nyelvű, négyoldalas kérdőívet készítettek, ezek kitöltését s lehetőség szerinti illusztrálását kérve. A későbbiekben a MOB saját költségvetéséből fedezte a felmérések készítését, olyan neves szakembereket bízva meg, mint pl. Myskovszky Viktort, Könyöki Józsefet, vagy id. Storno Ferencet, de ekkor készültek a MOB vezető építészei, Steindl Imre, Schulek Frigyes és tanítványaik által készített műszakilag pontosabb felvételek is. Ekkoriban indult meg a középkori templomok falképeinek rendszeres feltárása és másoltatása is, elsősorban Huszka József, illetve Gróh István révén.
Az 1872-ben meginduló munka szükségessé tette egy ún. Levéltár létesítését, amelyben a hivatalos iratokon kívül – azok mellékleteit – a rajzokat, falkép másolatokat és fényképeket is elhelyezték. Ekkor kezdődött a legszükségesebb folyóiratok és könyvek beszerzése is.
Henszlmann halála után, Forster Gyula jogász vette át a MOB szakmai, majd hivatali vezetését is.
Báró Forster Gyula László Fülöp festményén (1913), Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ
A korszak helyreállításait a 19. század műemlékvédelmének stílustisztaságra törekvő módszere (purizmus) jellemezte, amely kevéssé vagy egyáltalán nem vette figyelembe az épület múltjának történetiségét, és az egyedül eredetinek tartott legelső vagy leginkább uralkodó állapotot kívánta visszaállítani. E szemléletben csak a századfordulótól kezdve állt be lassú változás. Forster Gyula irányításával a MOB olyan szakhivatallá vált, amelynek működéséhez több példamutató műemlék helyreállításon túl az ország épített és tárgyi örökségének 1905-ben és 1906-ban közreadott, mindmáig legteljesebb katalógusai köszönhetők, Gerecze Péter kitartó szorgalommal dolgozta fel a MOB irattárának és gyűjteményeinek anyagait, illetve a rendelkezésére álló szakirodalmat. 1918-ra elkészül az ország első hivatalos műemlékjegyzéke is. Meg kell jegyeznünk, hogy a hivatalosan védettnek számítható műemlékek száma 1949-ig nem érte el a félszázat (ráadásul ezek jó része Trianon után a mai országhatárokon kívülre esett). Az alacsony szám oka az volt, hogy a MOB-nak kevés anyagi és politikai eszköze volt az építészeti felújításokban a műemléki szempontok érvényre juttatására, ezért nem állt érdekében a tömeges védés.
A 19. század végétől a műemlék-helyreállításokban egyre nagyobb hangsúlyt kapott az eredetiség tiszteletben tartása, amely Gerevich Tibor elnöksége idején vált igazán uralkodóvá. Már az 1880-as 1890-es évektől megfigyelhető a műemlék felvételi és helyreállítási rajzok és tervek szükségszerű megváltozása, a helyreállítás igényeinek megfelelő mérnöki precizitású felvételek és kiviteli tervek uralkodóvá válása, (Csányi Károly, Lux Kálmán, Lux Géza, Möller István, Rados Jenő), másrészt a fényképezés (Divald Kornél, Gerecze Péter, Hollenzer László, Müllner János, Petrás István) egyre nagyobb térnyerése.
A Bizottság 1949-ig volt hivatalban, felügyeletét végig a vallás- és közoktatásügyi miniszter látta el. 1949-ben az első műemléki törvény hatályát vesztette, a területet fél évszázadon át törvénynél alacsonyabb rangú rendeletekkel szabályozták. Szervezeti állandóságot az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) 1957. évi létesítése hozott.
Az intézmény a feladatok teljes körű ellátására szerveződött. Egyfelől hivatalként működött, másrészt képes volt arra, hogy az állam által biztosított anyagi források birtokában egy műemlék helyreállításnak teljes folyamatát végig kísérje. Régészek, művészettörténészek, falkutatók adták e munka tudományos alapját. Kiemelendő a falkutatásnak, mint módszertannak a – nem teljesen előzmény nélküli – kialakítása és napi gyakorlattá válása, amelyben elévülhetetlen érdemei voltak Dávid Ferenc művészettörténésznek és tanítványainak. Ugyanígy e hivatal berkein belül nevelődött ki az a régészgeneráció, amely a régészeti feltárásokat a falkutatásokkal összekapcsolva igyekezett a műemléképületek építéstörténetét mind teljesebben megismerni. A restaurátori munkák különféle szakágai a restaurátori kutatás mellett a restaurátori kivitelezés magas színtű ellátására is képesek voltak. Az OMF tervező irodáiban műemlékekben különösen jártas építészmérnökök látták el az építészi feladatokat, akiknek tevékenysége olykor a kortárs építészet nézőpontjából is maradandó művekkel gyarapította kultúránkat (pl. Sedlmayr János, Erdei Ferenc stb.). Mások (így főképp Koppány Tibor) építészi munkásságukon túlmenően a tudományos tevékenységük révén is elismerésre méltó életművet hoztak létre. Ezeknek az építészirodáknak a szakmai munkáját Gerő László kísérte figyelemmel, látta el tanácsokkal. Kiemelendő Örsi Károly tevékenysége, aki az OMF számos – azóta emblematikussá vált – helyreállításának kertépítészeti, környezetrendezési feladatait irányította. A különböző területi kirendeltségeken kivitelező részlegek végezték a helyreállításokat, ahol a hagyományos építési technológiákat is ismerő vagy idővel megismerő mesterek foglalkoztak a műemléképületek helyreállításával.
Ekkor jött létre az intézmény gyűjteményeit egységes rendbe foglaló Gyűjteményi Osztály (Tervtár, Fotótár, Könyvtár, s utóbb az archív irattár és kézirattár). Az itt őrzött dokumentumok – annak ellenére, hogy az elmúlt másfél évszázad alatt jelentős részük muzeális értékké vált –, nem kizárólag a tudományos kutatás tárgyai. A gyűjtemények egyenrangúan szolgálták (és szolgálják ma is) a műemlékvédelem gyakorlati céljait: a hatósági, tudományos és helyreállító munkát.
1968-ban hozták létre az OMF berkein belül a Magyar Építészeti Múzeumot (MÉM) azzal a céllal, hogy idővel önálló gyűjteménnyé és kiállítóhellyé nője ki magát. Nagy sikerű és fontos időszaki kiállítások fűződnek a Múzeum nevéhez, melyek sokszor a „hivatal” aulájában kerültek megrendezésre vagy más intézményekkel közösen rendeztek kiállításokat. Gyűjteményük sokféle írott dokumentumot, tervrajzot, fényképet, sőt tárgyi anyagot is őriz; döntően építészek hagyatékait.
Meg kell emlékezni az OMF által létrehozott kiadványokról is. Egyrészt kiemelendők a korábbi, felbecsülhetetlen tudományos értékű topográfiai munkálatok (Genthon István) hagyományából „kinőtt” műemléki topográfiák (Budapest, I. kerület, Pest, Nógrád, Heves, Szabolcs-Szatmár megye). E kötetek természetesen csak a végeredményt jelentik, mögöttük hatalmas levéltári, terepi kutató- és leíró munka húzódik meg. A tevékenység folyóiratai között az évkönyv, a Magyar Műemlékvédelem említendő az első helyen. Az OMF megszületésével lényegében egy idős a – közelmúltig még megjelent – Műemlékvédelem c. folyóirat, amely, a nagyközönség számára is olvasható formátumban, ám tudományos léptékkel is számottevő cikkekkel gyarapította ismereteinket. Az OMF-korszak végétől indult, és inkább már az OMF-korszak utánra tehető a Műemlékvédelmi Szemle, a középkori Magyarország faragott kőanyagát földolgozni szándékozó Lapidarium Hungaricum, vagy a különféle tanulmánykötetek sorozata.
Az OMF székháza a Budapest I. Táncsics u. 1. alatt (MÉM-MDK Fotótár ltsz. 99647.)
A MÉM tevékenységéhez kapcsolhatók a Lapis Angularis-sorozatban megjelent forrásközlések, továbbá mindmáig megkerülhetetlenek az OMF, illetve a MÉM rendezésében megvalósult kiállítások katalógusai is.
A rendszerváltást követően, 1993-ban az OMF három utódintézményre bomlott, azzal az indoklással, hogy a hatósági jogkör és az egyéb műemlékvédelmi tevékenységek nem működhetnek egy szervezetben. Az elsőfokú hatóság az Országos Műemlékvédelmi Hivatal (OMvH) maradt, amiben deklaráltan csak a hatósági munkához kapcsolódó tudományos tevékenységek maradhattak volna. Ezen felül a nagy múltú gyűjteményeket továbbra is e szerv kezelte. Székhelye a budai várban a Táncsics u. 1. sz. alatti korábbi székház maradt (a MÉM hosszú évekre Óbudán, a Mókus utcában külön épületben nyert elhelyezést).
A másik utódszerv a budavári Dísz téren működő Műemlékek Állami (később Nemzeti) Gondnoksága (MÁG, majd MNG) lett, amely tartósan állami kézben maradó műemlékek egy részének gondnokolásáért volt felelős. Számos, a rendszerváltás idején funkcióját vesztett, lelakott, de értékes kastély került a kezelésébe. Ezekben a legszükségesebb állagmegóvásokat követően igyekeztek legalább minimális kiállítótereket létrehozni, hogy látogathatók legyenek.
A műemlékekkel kapcsolatos ún. operatív munkát az Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központnak (ÁMRK) szánták. Ez műemléki falkutatásokat és akkor még műemléki védettségű ingatlanokon régészeti feltárásokat is jelentett. Az intézményben restaurátori (festő-, fa- és kerámiarestaurátori) kapacitás, geológiai labor állt rendelkezésre. E részlegek feladata a konkrét műemlékhelyreállítások előkészítése volt. Az ÁMRK-ba került át az OMF építész részlege is, mely az adott helyreállításokhoz az engedélyezési és kiviteli terveket készítette, továbbá a kapcsolódó művezetéseket végezte. Munkájukat kitűnő táj- és kertépítészeti részleg segítette.
Az ÁMRK előbb a Csalogány utcában, bérelt irodákban, majd a korábbi restaurátori telephelyen, az óbudai Dugovics téren (a mai Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum épületében) kapott helyet. Az OMF korábbi kivitelező részlegei megszűntek, vagy kisebb részben önállósodtak, és átalakulva piaci szereplőként folytatták tovább tevékenységüket.
A három utódintézmény az első években közös munkaterv alapján végezte a munkát, a műemlékvédelemhez kapcsolódó források megosztásával. A 2000-es évek közepén a műemlékvédelem területén megindult forráskivonás első jeleként az ÁMRK egyre többször már önköltséges áron volt kénytelen vállalni feladatokat külső partnerek számára. A folyamat legfájdalmasabb mozzanata 2006-ban az ÁMRK-s munkatársak számában beállt közel 50%-os csökkentés volt. A műemlékekre szánt állami támogatások elapadását csak részben lehetett ellensúlyozni az időközben megnyílt uniós forrásokból. Ezzel a lehetőséggel elsőként az ingatlanokat kezelő MNG tudott élni. Ugyanakkor már ekkor világossá vált, hogy a műemlékvédelem az Európai Unióban mindenhol alapvetően nemzeti hatáskörben van, a támogatásokból legfeljebb bizonyos átfedések esetén lehetett és lehet a műemlékvédelem céljaira juttatni.
Időközben – 2001-ben – jelentős jogszabályi változás állt be a hazai műemlékvédelemben azzal, hogy megalkották és elfogadták a LXIV. törvényt, mely sokszori módosítást követően ma is hatályban van.
Az ÁMRK logója a 2000-es évek elején.
Új fogalomként tűnt fel benne az örökségvédelem kifejezés, mely a műemlékvédelem, régészet és műtárgyfelügyelet hármasát jelentette, és néha még jelenti ma is. Ezzel összefüggésben az OMvH alapjain létrehozták a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt (KÖH), mely immár e hármas tevékenység hatósági feladatait volt hivatott ellátni, az azt alátámasztó tudományos és gyűjteményi tevékenységgel együtt. Az új, a korábbinál „feszesebb” jogszabálynak többek között az is eredménye lett, hogy a KÖH társintézményei fokozatosan ugyanolyan ügyféllé váltak, mint bármely más engedélykérő. Ez a szervezetek közötti kapcsolatok érezhető lazulását eredményezte.
2007 tavaszán az ÁMRK átalakításával létrehozták a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatot (KÖSZ), ezzel az intézmény profilja is gyökeresen megváltozott. A KÖSZ elsődleges feladata a nagyberuházásokhoz kapcsolódó régészeti feladatellátás lett, országos hatáskörrel, mindenféle ismert vagy potenciális régészeti lelőhelyen. A feladatátcsoportosítás érintette a „műemlékes” területet is, ennek jegyében számos értékes, műemléki kutatással foglalkozó munkatárs átment a „hivatalba”, nem feltétlen kutatóként dolgozva tovább. A KÖSZ-ös időszak fő értékének az bizonyult, hogy mégis tovább tudott működni a műemléki kutatás, tervezés és – bár csökkent kapacitással – a restaurátori munka, amely már csak restaurátori kutatásokat jelentett.
A KÖSZ 2010-es megszüntetése olyan formában valósult meg, hogy az intézményt a Magyar Nemzeti Múzeum szervezetébe tagolták be, Magyar Nemzeti Múzeum – Nemzeti Örökségvédelmi Központ (MNM-NÖK) néven. A feladatellátás műemlékvédelmi „szelete” érdemben nem változott, ha csak a létszám újabb, kényszerű – immáron az örökségvédelmi intézményrendszer, sőt a kultúra egészét is érintő – csökkentését nem számítjuk. Az MNM-NÖK 2010. december első napjaiban átköltözött új, számos társintézménynek ma is otthont adó telephelyére, a XI. kerületben található Daróczi út 3. alá.
A Budapest XI. Daróczi út 3. alatti telephely (Szökrön Péter felvétele)
A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal a 2010. év végére elvesztette az elsőfokú építési hatósági jogkörét, és a műemlékfelügyelet a következő évtől az újonnan kialakított kormányhivatali struktúra részévé vált. 2012-ben a KÖH megszűnt a korábbi formájában, és az MNG-vel történt összeolvasztás következtében létrejött a Forster Központ (Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ). Ebben döntően a korábban gondnokolt ingatlanok, valamint a tudományos gyűjtemények kezelése zajlott. Másik utódszerv a műemléki hatósági munkát támogató részleg, mely előbb Budapest Főváros Kormányhivatalába, majd a Budafoki úton található Lechner Lajos Tudásközpontba (Lechner Központ) került az örökségvédelmi nyilvántartással együtt. Ekkor a járási hivatalokban működő műemlékvédelmi felügyelőknek egy-egy engedély kiadása előtt kötelezően ki kellett kérniük és figyelembe venniük a Lechner Központ tudományos munkatársának szakvéleményét. A Lechner Központ ún. opponenst delegált a műemléki tervtanácsokba is, mely grémium ekkoriban már az ágazatért felelős minisztérium égisze alatt működött.
Ez utóbbi időszak egyik eredménye a műemléki védettségű és régészeti lelőhelynek számító ingatlanok közhiteles hatósági nyilvántartásának, az ún. IVO-nak létrehozása volt (szintén a Lechner Központ szakmai alapjain). Ez az adatbázis ma is kiindulópontját adja minden hatósági és nem hatósági munkának. A KÖH állományának kisebb része az örökségvédelemért felelős minisztériumnál (akkor: Belügyminisztérium) folytatta a munkát.
2014-2015-től kezdve a műemlékvédelmi szervezetek jelentős intézményi koncentrációja következett be. Első lépésként, 2014 nyár végén a Lechner Központ műemlékes részlegét és feladatait olvasztották be a Forster Központba, másodikként 2015. január 1-től az MNM NÖK örökségvédelemmel foglalkozó részlegeit és tevékenységeit (műemléki kutatás, tervezés, régészet stb.). A Forster Központ ebben a formában két évig működött a Daróczi úton.
A 2016. év végén a Forster Központ is megszüntetésre került. Feladatainak nagy része (műemléki tervezés, Nemzeti Kastély- és Várprogram, az előzetes régészeti dokumentációk készítése, az azokkal kapcsolatos feltárások és bizonyos műemléki védettségű ingatlanok kezelése) a Budavár Nkft-be kerültek. Itt dolgozott tovább a műemléki restaurátor kollégáink maradéka is. E kft-ből utóbb létrejött a Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nkft., mely a Nemzeti Kastély- és Várprogram mellet újabban a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt-től átkerülő, állami tulajdonú műemlékek kezelését vitte és viszi tovább. A Budavár Nkft., újabb nevén Várkapitányság, ma elsősorban a budavári ingatlanok kezelését, továbbá - országos hatáskörrel és változó jogszabályi keretek között – az előzetes régészeti dokumentációk készítését és nagyberuházások régészeti koordinációját látja el.
A 2016. év végén a gyűjtemények, az örökségvédelmi nyilvántartás és az azokat alátámasztó tudományos munka, a világörökségi ügyek az ágazati minisztérium a Miniszterelnökség örökségvédelemmel foglalkozó helyettes államtitkárságára mentek át. Közülük a nyilvántartás és az azokat közvetlenül támogató tudományos tevékenység (a munkatársak egy részével), a szakértés 2018. év végén a Miniszterelnökség építésügyért felelős helyettes államtitkársága alá kerültek, mely a feladatok jó részét valójában a Lechner Központ útján látja el. A többszöri átszervezés nem kívánt eredménye az is lett, hogy időközben számos kitűnő munkatárs kikerült az örökségvédelmi intézményrendszerből.
A MÉM már a 2016. év végén, a Forster Központ megszüntetésekor a Magyar Művészeti Akadémia „családjának” része lett. Egy évre rá a Miniszterelnökségben dolgozó kollégák másik része követte a MÉM-et. Ez elsősorban a tudományos gyűjteményeket (Tervtár, Fotótár, Irattár, Könyvtár) és az azokkal foglalkozó kollégákat, másrészt a műemléki kutatókat érintette. A volt Budavár Nkft-től hozzánk kerültek a fotósok, akik már az egykori „hivatalban” is műemlékek fotózását látták el, magas színvonalon.
Ezzel megszületett a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (MÉM MDK). Műemléki gyűjteményei 2018. november végén a Táncsics utcai volt székházból jelenlegi telephelyünkre, az angyalföldi Jász utca 33-35. alatti bérelt ingatlanba kerültek. 2019. február végén a műemléki kutatási részleg, majd ugyanezen év május közepén a MÉM gyűjteményének jelentősebb része ugyanide költözött a Daróczi útról. Ezzel fizikailag is létrejöttek a komplex műemléki tudományos intézet keretei.
