A műemléki kutatások története dióhéjban

A műemléki kutatások története dióhéjban
 

A műemléképületek kutatása mai fogalmaink szerint sokféle tevékenységet takarhat, és korszakonként változott, hogy közülük éppen melyik került előtérbe. A hazai műemlékvédelem kezdeteit jól illusztrálják Rómer Flórisnak, a polihisztor bencés szerzetesnek és régiségbúvárnak 1863-ban papírra vetett szavai. Eszerint műemlékeinket „ha (...) megóvni, fenntartani nem tudjuk, legalább rajzban és leírásban átadhassuk”. Amikor ugyanis – az európai tendenciákkal összhangban – az ország az intézményes műemlékvédelem felé vezető hosszú úton elindult, a legfontosabbnak a műemlékállomány számbavétele, regisztrálása és legfőképpen dokumentálása bizonyult. Rómer szavaiból egyúttal az is kitetszik, hogy az épített és régészeti örökségünk pusztulását már a kor értelmisége is tehetetlenül szemlélte.

Rómer és korosztálya értelmezésében a föld alatt rejtőző és földfelszín fölött látható örökségünk egy egységet („műrégészet”) képviselt. A régészeti-muzeológiai és a műemléki örökség bizonyos értelmű szétválasztása, mely azután az intézményrendszerben és a joganyagban is leképeződött, a későbbi korok terméke, ami nyilván nem ok nélküli folyamat eredménye. A két tudomány átfedései azonban mindvégig megmaradtak és megmaradnak, olyannyira, hogy intézménytörténeti szempontból és módszertanilag olykor egymásra is találhatnak.

Maga Rómer a kor eszközeivel állt a kitűzött cél szolgálatába. Hatalmas munkásságából elég csak felidéznünk azokat a kis vázlatkönyveit, melyeket útja során készített, és mindent feljegyzett, rajzolt, legyen az régészeti lelet, templomrom vagy akár csak botanikai érdekesség. A jegyzőkönyvekről készült fotók a MÉM-MDK Könyvtárában találhatók, és a mai napig megkerülhetetlen forrásai a hazai műemlékvédelemnek, régészetnek.

A Bach-korszak idején hazánkban is illetékes Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale nevű szervezet idején honosodott meg a kérdőívekkel történő immár intézményesnek tekinthető adatgyűjtés, melyben szöveges és rajzi anyagok beküldését is várták a régiós rendszerben működő előadók. A későbbiekben a Műemlékek Országos Bizottsága (MOB) saját költségvetéséből fedezte a felmérések készítését, neves szakembereket bízva meg, de ekkor készültek a MOB vezető építészei által készített műszakilag pontosabb felvételek is. Ugyanakkor indult meg a középkori templomok falképeinek rendszeres feltárása és másoltatása is.

A hazai műemlékvédelem eszméjét a nemzeti múlt iránti megnyilvánuló fokozott érdeklődés is táplálta, amibe beletartozott az önálló államiság, azaz középkor felé megnyilvánuló nosztalgia is. Ennek jegyében a 19. század közepétől megindultak a székesfehérvári prépostsági templom területén az ásatások, melyek a magyar királyok és családtagjaik első számú nyughelyét voltak hivatottak megismerni. A feltárások irányítója később Henszlmann Imre, a hazai műemlékvédelem meghatározó alakja, sőt hangadója volt. Henszlmann maga is lelkes tanulmányozója, értője volt a középkori templomok szerkesztési és tervezési módszertanának olyannyira, hogy úgy gondolta, már-már jobban tudja, hogyan kell kiszerkeszteni a korabeli szerkezeteket, mint a korabeli építőmester.

Henszlmann középkorról alkotott képe tökéletesen beleillett az európai trendekbe. A korszak helyreállításait a 19. század műemlékvédelmének stílustisztaságra törekvő módszere (purizmus) jellemezte, amely kevéssé vagy egyáltalán nem vette figyelembe az épület múltjának történetiségét, és az egyedül eredetinek tartott legelső vagy leginkább uralkodó állapotot kívánta visszaállítani. Magyarország templomai, székesegyházai sem kerülhették el sorsukat, amint azt Kassa, Pécs vagy Veszprém példája mutatja. E helyreállítások (pontosabban sok esetben újraépítések) legfeljebb abban különböztek egymástól, hogy az helyreállító építész milyen felméréseket készített a meglévő állapotról. A budavári Nagyboldogasszony-templom („Mátyás-templom”) esetében Schulek Frigyest a meglévő és feltárt állapot, az építéstörténet, a periodizáció komolyan érdekelte, ennek megfelelően dokumentálta is (egyes helyreállítási kérdésekben komoly vitája is volt Henszlmannal). Más helyreállításoknál, ha volt olyan építész munkatárs – egyfajta szerkesztő-rajzoló –, aki valamilyen indíttatásból felméréseket készített a meglévő állapotról, azokkal felbecsülhetetlen értékű adatokat mentett át az utókor számára.

A korszaknak mind helyreállítási, mind kutatási szempontból emblematikus feladata volt a vajdahunyadi vár felújítása. Az 1854-ben leégett épület megmentésére, helyreállítására többen vállalkoztak, különböző felfogásban, köztük a 19. század végén Möller István is. A várral építészként foglalkozván egyre több építéstörténeti megfigyelést is tett, minek után periodizálta is az épületet.

Vonatkoznak ezek az építési anyagokra, a melyekből emlékeink készültek, különösen a kövek és téglák méreteire és mineműségére, a köveknek termelési helyére, megmunkálásának és elhelyezésének módjára. E mellett a falazatoknak rakása, az öntött falak anyagának különbözősége, a mésznek bevermelés után, vagy melegen való felhasználása, a falaknak száraz vagy nedves kezelése, a kövek elhelyezésére szolgáló szerszámok használata, nemkülönben régi épületekből átvett és újra elhelyezett kövek és téglák beépítése az építési időknek egymástól való megkülönböztetésére szintén megfigyelendő fontos gyakorlati körülmények. Kiváltképpen a falazatok kötőanyagainak, az alkalmazott habarcsnak tanulmányozása teszi lehetővé egy és ugyanazon építmény különböző korú építkezéseinek felismerését”.

Möllert – szavai alapján – a modern értelemben vett műemléki kutatások előhírnökének is tarthatjuk. Idővel azonban, úgy tűnik, őt is cserben hagyta a szakmai alázat. Egy tanítványa úgy emlékezett, hogy Möller azt mondta neki, akár még hónapra pontosan is tud keltezni egy épületrészletet. Helyreállító építészként példaértékűnek tartjuk ugyan ma is a zsámbéki templomrom állagbiztosítását. Azt már azonban csak az újabb szakirodalom emelte ki, hogy később az egész templomot rekonstruálni akarta, eredeti helyén. Elképzelését végül Hóman Bálint történész, kultuszminiszter akadályozta meg, amiben – nem utoljára – megmutatkozott a mérnök és a bölcsész szemlélet közti különbség is.

Az európai műemléki elvek első komolyabb dokumentuma, az Athéni Charta, 1931-ben született meg. Ebben már természetes kívánalomként szerepelt a kutatás, de elsősorban a helyreállítás szolgálatában. E szerint, ha a műemlék a föld alól újonnan jön elő, és konzerválni lehetetlen, dokumentálás után vissza kell temetni (erre időnként ma is érdemes volna emlékezni). Továbbá „a műemlék állagmegóvása vagy részleges restaurálása előtt lelkiismeretes kutatást kell végezni.”

Eközben Magyarországon tovább folytatódott a királyi központok kutatása. Az esztergomi királyi vár és a visegrádi királyi palota régészeti kutatását építészek (Lux Kálmán, illetve Schulek János) vezették, jelezve, hogy ekkoriban az építészek ezt a tudományt is a magukénak vallották. Ugyanakkor Gerevich Tibornak a MOB új elnökének regnálása idején a művészettörténész megközelítés is fokozatosan kezdett teret nyerni a műemlékvédelemben. Itt említjük, hogy Esztergomban előjött középkori freskók rögzítése az olasz Mauro Pellicioli nevéhez fűzhető, akinek és hazai tanítványa Dex (Déd) Ferenc, számos magyarországi munkán vitte tovább a mesterétől ellesett gyakorlatot. A restaurátor szemlélet is kezdett meghonosodni a műemlékvédelmi gyakorlatban.

A hazai műemlékállomány lajstromba vétele a korábbiaknál tudományosabb színezetet kezdett kapni. Nem elégedtek meg csak a listák készítésével, hanem igyekeztek – topgráfiai igénnyel – a műemlékekhez leírásokat, datálást is fűzni. A Genthon István nevéhez kapcsolható gyűjtés gyümölcse igazából már a világháború után érett be: egy része kiadásban megjelent, másik része kéziratban maradt, és a MÉM-MDK Könyvtárában kutatható. Meg kell jegyeznünk, hogy a hivatalosan védettnek számítható műemlékek száma 1949-ig nem érte el a félszázat (ráadásul ezek jó része Trianon óta a mai országhatárokon kívülre esett). Az alacsony szám oka az volt, hogy a MOB-nak kevés anyagi és politikai eszköze volt az építészeti felújításokban a műemléki szempontok érvényre juttatására, ezért a nem állt érdekében a tömeges védés.

A műemlékekkel kapcsolatos foglalatosság új korszakát jelentette a terepi kutatások előretörése is. Ezek egyik szomorú apropóját a II. világháború pusztításai jelentették, különösen Budapesten, a várban. Ez adta meg a lehetőséget a budai királyi palota régészeti feltárásához. Ugyanígy a romossá vált budavári házak „roncsolásos” falkutatása is megindulhatott, ahol a roncsolás jó részét maga a háború már elvégezte. Gerevich László, Czagány István számos barokk külsőt mutató házból „hámozta ki” a középkort. Mivel nem szisztematikus kutatásokról, hanem inkább a helyreállításokhoz kapcsolódó kivitelezés közbeni megfigyelésekről volt szó, számos részletet nem vizsgálhattak. Eredményeik, pl. a különféle középkori háztípusok, így is felbecsülhetetlen adalékkal szolgáltak. A budai házakban előkerült középkor nagy lelkesedéssel töltötte el a kor kutatóit, építészeit, és ez a helyreállításokon is lemérhető. Mivel tisztán középkori állapot mutató házat alig lehetett találni, az újkori periódusok mögött igyekeztek építészeti eszközökkel megmutatni a középkori részleteket akkor is, ha csak néhány roncsolt nyíláskeret, falrészlet maradt meg belőle értelmezhető módon.

Emiatt olykor laikus számára érthetetlen homlokzati helyreállítások is születtek, melyek üzenete valami olyasmi volt, hogy „itt valami régi rejtőzik a falakban, de te ezt úgysem értheted”.

E filozófia jegyében dolgozott – rövidebb ideig a hivatal berkeiben is – Tóth Sándor. A veszprémi székesegyházon végzett (sajnos teljességében publikálatlan) kutatása a kompromisszummentes példája annak a megközelítésnek, miszerint el kell felejteni mindazt, amit egy épületről eddig tudni véltünk, a kutatás során gondolatban „szét kell szedni” az épületet legapróbb elemeire, szinte építőkövenként vizsgálni, majd újból „összerakni” egy új periodizációban, figyelemmel az egyes alkotóelemek tényleges, fizikai kapcsolatára. A világháború előtti deduktív szemléletmóddal (ti. az általános építészettörténeti ismeretekből következtetnek a konkrétra) ellentétben igazából egy induktív nézőpont nyert teret a második világháború utáni műemléki kutatásokban. E megközelítés végső soron a műemléket nemcsak épületnek, hanem forrásnak is tekinti, és olyannyira általánossá vált a korszerű falkutatási módszertanban, hogy nap mint nap visszaköszön a műemléki kutatásokon.

A falkutatások mellett mind nagyobb és nagyobb teret nyertek a restaurátori kutatások. Az emlékanyag jelentős részénél ugyanis olyan külső és belső festések jelentkeztek a falakon, melyeknek konzerválása, restaurálása, bemutatása külön szakértelmet igényelt. Amellett, hogy a feltárt falképek a művészettörténetírás újabb forrását, vizsgálódásnak tárgyát jelentették egyre inkább kialakult a restaurátori (különösen a festőrestaurátori) kutatás, módszertana, mely nem elsősorban a falak és periódusok, hanem az azokon található festésrétegekre koncentrált. Ez ma már egy időbeli egymásutániságot is jelent a kutatás folyamatában: a festőrestaurátor kezd, és ahol nem talál értékelhető, megőrzésre érdemes réteget, ott mehet „mélyebbre” a falkutató, aki bizonyos, restaurátori szempontból érdektelennek tűnő meszelésrétegek helyzetéből is tud építéstörténeti következtetéseket levonni. Kettejük együttműködése – a munkájukban mindig is jelentkező átfedés miatt – minden sikeres kutatómunka kulcsa. A falkutatások során természetesen nemcsak középkori, hanem újkori, periódusok is előjöhetnek, rajtuk barokk, klasszicista, historizáló stb. festésrétegekkel.

Olyan is előfordulhat, hogy írott források alig maradtak az épületről, így a művészettörténet hagyományosabb eszközeivel (pl. stíluskritika) is élni kell, legalábbis addig, amig pontosabb kormeghatározás más módon nem lehetséges, illetve mindez kombinálható a falkutatás eredményeivel is (pl. relatív kronológia). Ismerünk viszont olyan esetet is, amikor falkutatás során akár in situ, akár másodlagos helyzetből évszámos faragott kő kerül elő, mely esetleg még a fennmaradt írott forrásoknál is pontosabb datálást tesz lehetővé.

Bár e helyütt nem célunk a műemlékvédelem általános elveinek taglalása, szólnunk kell a Velencei Charta 1964-ben tett, a műemléki kutatással összefüggő megállapításairól. A restaurálás (mind építészeti, mind képzőművészeti) ennek értelmében „megáll ott, ahol a hipotézis kezdődik” – deklarálták a Charta megalkotói. A restaurálás „konzerválja és feltárja annak (ti. a műnek-FA) esztétikai és történeti értékét.” Ha elkerülhetetlen a „feltevésen alapuló beavatkozás”, úgy „korának jegyeit kell magán viselnie”, az értéktelen hozzátét elvétele, elbontása pedig nem lehet egyedül a tervező döntése. Már csak azért sem, mert alapvető követelmény, hogy „A restaurálást mindig előzze meg és kísérje végig a műemlék régészeti és történeti vizsgálata.” Ennek során lehet valamiféle értékhierarchiát és véleményt alkotni a kívánatos építészeti beavatkozásokról. Noha ma már a Velencei Charta számos alaptézise korrekcióra szorul, a fenti megállapításokról nincs miért másképp gondolkodnunk.

A 2000-es évektől a régészeti feltárás, mint munkamódszer fokozatosan kikerült a műemlékvédelmi intézményrendszer feladatköréből. Minden régészeti lelőhelyre – tekintet nélkül arra, hogy párhuzamosan élvez-e műemléki védettséget vagy sem – ugyanaz a szabályozás lett érvényes. Ennek megfelelően a múzeumi intézmények vagy egy központi, országos hatáskörű ellátó intézmény régészei ástak és ásnak műemléki ingatlanokon is. Ugyanannak az épületnek a „földfelszín alatti” (régészeti) és „földfelszín feletti” (fal-) kutatása szétvált, az engedélyezési eljárások szempontjából, szakmagyakorlási és szakmai szempontból egyaránt.

A Haris Andrea tollából származó alapvető tanulmány vitaindító írásnak bizonyult. Válaszul több cikk is született, felhívva a figyelmet a munkamódszer lehetőségeinek határára. Főleg arra, hogy az értékleltár, mint az ún. „roncsolásmentes” kutatások egyik típusa nem helyettesíti a „roncsolásos” kutatásokat. Ugyanis legkésőbb a kivitelezéskor úgyis szükségessé válik valamilyen roncsolás, egy épület változását úgysem lehet „lefojtani” egy értékleltárral. Az értékleltár kitalálója maga sem ezzel a céllal osztotta meg elképzeléseit a tudományos közönséggel. Elsősorban munkamódszert látott benne, mert – amint arra számos tanulmány azóta rámutatott – az értékleltárral számos építéstörténeti következtetésre lehet jutni, a meglévő periódusok további finomításával. Az más kérdés, hogy az építtetők boldogan vették az új munkamódszert, mert a problémásabbnak tartott falkutatásokat gondolták ezzel kiváltani.

Hasonló érdeklődés mutatkozott az épületek minden eddiginél pontosabb építészeti felmérése, és az abból levonható építéstörténeti következtetések iránt is. A módszer ismertetője, Krähling János egyrészt „visszavezette” a műemlékvédelmet az építészi gondolkodás felé. Ugyanakkor az általa bemutatott példán, a közzétett rajzokon ugyanúgy látszanak a „roncsolásos” falkutatás eredményei, mint ahogy valószínűleg az építéstörténeti értelmezés is tévútra vezetett volna a párhuzamosan zajló „roncsolásos” kutatások nélkül. Itt jegyezzük meg, hogy a műemlékekről, falazatokról készített, léptékhelyessé alakítható, egyéb, fotózás alapú dokumentációs módszerek, ha alkalmazhatók, nagyban segítik a kutatást, amennyiben „alapanyagként” szolgálnak. Az értelmezést azonban sosem helyettesíthetik, a kutatási eredmények rávezetése továbbra is a kutató feladata. Egyes szituációkban (különösen kivitelezés közben, állványról végezve) továbbra is a hagyományos kutatómunkának van létjogosultsága. Különösen amiatt, hogy a kivitelezés ma már gépesített módszerekkel, a korábbi évtizedekhez képest rövidebb idő alatt zajlik, így az értékes részletek hamarabb eltűnhetnek vagy legalábbis eltakarásra kerülhetnek, mint azt korábban megszokhattuk.

Napjaink műemléki szabályozásában kötelező elemként mind az értékleltár mind a „roncsolásos” épületkutatás (falkutatás) megtalálható. Előbbit az ún. építéstörténeti dokumentáció részeként határozza meg, melyet ki kell egészíteni az írott, rajzi és képi források szükséges mértékű feldolgozásával. A műemlékvédelmi intézményrendszer átalakulásával fokozatosan előtérbe került a szakértői rendszer, mely már nem egy vagy több intézmény, hanem a kutató személyes felelősségévé teszi az értékek meghatározását, a még nem látható értékek feltárását. A jelenlegi hatósági munka ezért (is) veszi figyelembe, sőt olykor túldimenzionálja a kutató szerepét, lehetőségeit.

Sokszor irreálisak az elvárások, amelyek olykor megrendelői vagy tervezői oldalról is megfogalmazódnak, nevezetesen, hogy „mondjuk meg, milyen volt” az, ami elpusztult. Ha pedig nem tudjuk hitelesen megmondani, akkor ismét az általánosból következtetnek a konkrétra, és rekonstruálják.

Ez az attitűd nélkülözi az idő tiszteletét. Annak elfogadását, hogy ami elmúlt, már nem lehet visszahozni. Ennek eredménye számos közelmúltban lezajlott „neopurista” műemléki helyreállítás, melyekről az utánunk jövő nemzedék fog ítéletet mondani.