Jankovich Miklós 1818-ban publikálta Esedezés a Magyar Régiségek iránt című munkáját, tizennégy évvel Széchenyi István Magyar játékszinrül című, az állandó pesti színház megalapítását célzó röpiratát megelőzően. Mindkét gesztus mögött a polgárosodás, valamint a nemzeti romantika eszmei háttere munkált, amely olyasmikre építette fel saját identitását, mint a magyar történelem egyes eseményeit felidéző drámák színpadi bemutatása vagy a múlt tárgyi emlékeinek, épített örökségének felkutatása és megóvása. A Pesti Magyar Színház (a későbbi Nemzeti Színház) évtizedekkel a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottságának megalapítása előtt, 1837-ben, Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című művével nyithatta meg kapuit. A darabválasztás során érzékelhető a nemzeti témák elsőbbsége, és ekkoriban már erős igény mutatkozott arra, hogy ezeket az előadásokat történetileg hiteles díszlet előtt, a korabeli viseletet megidéző jelmezekben mutassák be. Ez az igyekezet egy váratlan pillanatban a művészettörténet emlékanyaga felé fordította a színház figyelmét.
1863-ban, még az intézményes magyar műemlékvédelem megalapítása előtt, középkori falképek kerültek elő Velemér és Bántornya templomában. Fontos freskókról van szó, ugyanis keletkezési idejük (1378, 1389) mellett mesterük, Johannes Aquila neve és két „önarcképe” is ismert. A feltárt falfestmények némely részletét, mindenekelőtt Szent László ábrázolását Rómer Flóris a nemzeti viselet megismerése szempontjából „jelentékeny műkincsnek” titulált: „itt a festő, az építész, a ruhacsináló, a fegyverkovács, a színházi rendező többet és biztosabbat tanulhat, mint a külföldiek ábrándos, képzelményes compositioi után”. Rómer szerint a falképek némely szereplői a korabeli magyar ruhákban tűnnek fel, amelyek mintáképül szolgálhattak a históriai témájú színielőadások kosztümjeinek megalkotásakor. Nem csoda, hogy kisebb zarándoklat indult a nyugati határszélre, soraiban nagy számú szcenikussal, jelmez- és díszlettervezővel. Radnótfay Sámuel, a Nemzeti Színház intendánsa a főként tájképeiről ismert Telepy Károlyt bízta meg a falképek lemásolásával. A Vasárnapi Ujság helyesléssel nyugtázta e törekvést: „a nemzeti intézetnek mintegy kötelessége is, hogy valódi kútforrások után induljon – ne pedig a külföldi színházi jelmeztárakat utánozza”.
Ám a nagy várakozást követően Telepy jócskán lehűtötte a kedélyeket. Jelentése szerint a freskók szereplőinek első pillantásra is itáliainak tűnő öltözetei nem speciális magyar ruhadarabok, minek következtében a Nemzeti Színház a falképekről készített kópiákat sem tudta felhasználni jelmeztervezéseihez. Rómer mindenesetre rendületlenül folytatta munkálatait, a falfestmények mellet miniatúrákon, kódexekben, pecséteken, sírköveken, metszeteken keresve az ősi magyar ruházatot.
De nem a viselettörténeti kutatások jelentik az egyedüli kapcsolódási pontot a két terület között, ugyanis színházaink a magyar építészettörténeti emlékanyag szerves részét képezik. A művészettörténet-írás jóval több teátrumot tart számon, mint ahányra a műemléki védelem napjainkban kiterjed. Ennek oka, hogy sokat közülük lebontottak, vagy – a funkcionális kívánalmakhoz igazodva – akár jelentősebb mértékben is átalakítottak.
A bécsi Ferdinand Fellner és Hermann Helmer 1873-ban megalapította a századvég legvirágzóbb színházépítő irodáját. Néhány évtized alatt negyvennyolc teátrumot emeltek az Osztrák-Magyar Monarchia és a környező országok területén; ebből tizenegyet Magyarországon, melyek közül a Szegedi Városi Színház (ma Szegedi Nemzeti Színház) és a Kecskeméti Katona József Színház műemléki védelem alatt áll. A magyar építészek rendszeresen tiltakoztak a Fellner–Helmer-iroda monopolhelyzete miatt, nagyobb színház tervezésére pedig csak a század végén nyertek megbízást. Megemlíthető a Lang Adolf és Steinhardt Antal által tervezett Pécsi Nemzeti Színház, valamint a Kassai Állami Színház, amelyeken Fellner és Helmer hatása érződik. Az új épületek már nem a klasszikus, zárt páholysoros rendszerben, hanem amfiteátrumszerű elrendezésben, az egymás mögötti sorokat lépcsőzetesen megemelve épültek, felhasználva az építészet korszerű eszközeit, építőanyagait. A századforduló színházépítésében nagy jelentőséggel bír a Medgyaszay István által tervezett, vasbeton szerkezetű Veszprémi Petőfi Színház.
Ha a veszprémiben nem is, a fővárosi színházaknak szinte mindegyikében megfordult a Műemlékek Országos Bizottsága egykori előadója, Genthon István. Saját maga által vezetett jegyzettömbjében megtaláljuk annak a 224 színházi és operaelőadásnak, illetve hangversenyeknek a felsorolását, amelyeken 1909 és 1953 között jelen volt. Lehettek kedvencei is; például Verdi Otellója, illetve Mozart Varázsfuvolája mellett az alábbi bejegyzés olvasható: „negyedszer láttam”. E kis füzet különös sajátossága, hogy a Római Magyar Akadémiát igazgató Genthon olaszországi színház- és hangverseny-látogatásairól is beszámol.
Kovács Gergely
Felhasznált források:
A turnicsei templom freskói. Vasárnapi Ujság, 1863. október 18. 376.
Művészeti érdekeltség. Vasárnapi Ujság, 1863. október 4. 357.
Tudományos Irattár, Lymbus, Genthon István-hagyaték, ltsz. K 1645, no. 24.: Színházi előadásokról vezetett jegyzőkönyv
Tudományos Irattár, Lymbus, Rómer Flóris-hagyaték, ltsz. K 434: Magyar viselet. Kéziratok, adatok, képek. 83 db.
Tudományos Irattár, Lymbus, Rómer Flóris-hagyaték, ltsz. K 436: Magyar viselet, sírkövek. Kéziratok, adatok, képek. 254 db.
Tudományos Irattár, Lymbus, Rómer Flóris-hagyaték, ltsz. K 437: Magyar viselet. Kéziratok, adatok, képek. 281 db, hiányzik: 72–83.
Tudományos Irattár, Lymbus, Rómer Flóris-hagyaték, ltsz. K 481: Adalékok a magyar művészethez. Textilneműk, jelmez, könyvtárak, ötvösök, viselet. 147 db.
Tudományos Irattár, Lymbus, Rómer Flóris-hagyaték, ltsz. K 581: Vegyes: középkori, illetve XV–XVI. századi tárgyakra, eszközökre vonatkozó adatok, egyházi felszerelések, fegyverek stb.; adalékok a magyar jelmezhez. 115 db.
Felhasznált művészettörténeti, műemléki és viselettörténeti szakirodalom:
A magyar művészet a 19. században. Építészet és iparművészet. Szerk. Sisa József. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont–Osiris Kiadó, 2013.
F. Dóczi Erika: „A legmodernebb építési mód”. Adalékok a vasbeton hazai elterjedésének történetéhez. In: Als Ich Can. Tanulmányok Urbach Zsuzsa 80. születésnapjára. Szerk. Gaylhoffer-Kovács Gábor, Székely Miklós. Budapest, CentrArt, 2013. 46–60.
Kerny Terézia: A veleméri Szent László-freskó XIX. századi feltámadása. Rómer Flóris, Ipolyi Arnold és Czobor Béla kísérlete Szent László ikonográfiájának „megújítására”. Ars Hungarica, 33. 2005. 331–362.
Kerny Terézia: Viselettörténeti adalékok a bántornyai freskók körül kialakult vitához. In: Johannes Aquila és a 14. század falfestészete. Szerk. Marosi Ernő. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutató Csoport, 1989. 129–133.
Kovács Éva: Genthon István (1903–1969). Művészettörténeti Értesítő, 19. 1970. 249–252.
Magyar művészet 1890–1919. Szerk. Németh Lajos. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981.
Rómer Flóris: A magyar jelmezről. A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője, 6. 1872. 139 –146.
Szendrei János: A magyar viselet történeti fejlődése. Budapest, MTA, 1905.
Felhasznált (általános) színháztörténeti szakirodalom:
Hont Ferenc: Magyar színháztörténet. Budapest, Gondolat Kiadó, 1962.
Magyar színháztörténet I. 1790–1873. Főszerk. Székely György, szerk. Kerényi Ferenc. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990.
Magyar színháztörténet II. 1873–1920. Főszerk. Székely György, szerk. Gajdó Tamás. Budapest, Magyar Könyvklub–Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2001.