Harminc éve halt meg Fischer József építész (1901–1995)

Fischer József építész, a Walter Rózsi-villa tervezőjének hosszú és eseménydús élete harminc évvel ezelőtt zárult le. Szerteágazó tevékenységét egy rövid cikkben csak összefoglalni lehet, így most elsősorban Budapest ostroma alatt végzett, életeket mentő tevékenységéről emlékezünk.

Fischer József 1901. április 12-én született Budapesten. Középfokú tanulmányai után az Állami Felső Építőipariskolában tanult 1916 és 1919 között. A két világháború közötti időszakban a hazai modern építészet egyik vezető alakja lett, aki építészeti és közéleti tevékenységével is fontos szerepet játszott a modern építészet magyarországi elterjesztésében. Elsősorban modern családi házakat, villákat tervezett, ezek közé tartozik az 1936-ban emelt Walter Rózsi-villa. Fischer aktív szerepet töltött be a CIAM, vagyis a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusai magyar csoportjának munkájában – a csoportot vezető Molnár Farkas után, másoddelegátusként fontos véleményformálója volt a fiatal, progresszív építészeket tömörítő csoportosulásnak. Felesége Pécsi Eszter statikus volt, aki 1922-es házasságkötésüktől kezdve magánéletében és munkájában egyaránt társa volt Fischernek, amellett, hogy önálló statikusi karriert épített fel a harmincas évek Budapestjén.

A német megszállást és Budapest ostromát mindketten a fővárosban vészelték át két, akkor már tinédzserkorú fiúkkal, Györggyel és Jánossal együtt. Erről az időszakról több Fischer által írott kézirat is fennmaradt, amelyeket jelenleg a MÉM MDK Múzeumi Osztálya őriz Fischer és Pécsi hagyatékában leszármazottai ajándékozásának köszönhetően. A háborús események és az ostrom már önmagában életveszélyt jelentett, mindezt tetézte, hogy Fischer otthagyta a katonaságot, így magának is bujkálnia kellett. 1944-ről írta, hogy „október végefelé a katonaságnak búcsút mondtam. Ekkor félt először a János [a kisebbik fiú]. Mama, mondta, ha a papát elfogják, agyonlövik.”[1] Fischer és családja hamis papírokat gyártott és zsidókat bújtatott, illetve bújtatásukat szervezték – mindezt úgy, hogy az ő életük is veszélyben volt, hiszen Fischer illegalitásban élt, Pécsi Eszter pedig maga is zsidó származású volt.

A hamis papírok gyártására Fischer a következőképp emlékezett vissza: „Néhány héttel a német megszállás után már kellett készítenem különböző igazolványokat, főleg a vallás megváltoztatását az iratokon. Vagyis buzgón kereszteltem. Gyerekkoromban hittanban tanultam, minden keresztény megkeresztelhet másokat, bizonyos körülmények közt. A feltételre nem emlékszem, de azok bizonyos körülmények voltak. […] Különben ilyen elvont kérdések egyáltalán nem érdekeltek, akik hozzám fordultak, az életükért küzdöttek. Tehát a születési bizonyítványoknál a vallást kellett korrigálni, vagy kimosni a neveket és más nevekre kiállítani.”[2] Fischer ezzel valóban életeket mentett. Hamisított iratot például Palló Imre operaénekesnek, aki később az Operaház igazgatója lett, továbbá Libik György mérnöknek, aki a megszállás alatt maga is zsidókat mentett (a svéd követség autóvezetőjeként a követségi titkár, Raul Wallenberg sofőrje is volt), majd 1956-ban Nagy Imrét segítette.[3]

Fischerék a megszállás és az ostrom alatt több veszélyes helyzetet is átéltek, ilyen volt az az eset, mikor György fiuk egy időre eltűnt, és Fischernek emiatt hivatalokba járva kellett kiderítenie a hollétét. Ennek kapcsán saját igazoltatásáról így írt:

„Maga zsidó?

Nem.

Igazolja magát!

Néma csönd a szobában, minden szem rajtam. A belső zsebemből kihúzok vagy hat iratot. Széthajtom a kezeimben, mint a kártyákat és kiemelem az egyetlen saját igazoló iratom, a még ki nem javított idegen iratok közül. A szüleim egyházi házassági levelét átnyújtom. A többit visszasüllyesztem a zsebembe, közben állandóan beszélek. Katona voltam, nem tudtam a fiamra vigyázni, de máris átvillan az agyamon, ha katonai igazolványt kér, rögtön kiderül, hogy megszöktem. Mostmár mindegy, csak beszélek, hogy ne tudjon gondolkodni. Nézi a papírt. Hirtelen felkiált, „hisz ezek zsidók” és hangosan olvassa a házassági tanúk neveit, Grünhut Mór, Goldman Ignác.

Igen, a tanúk, mondom. Az anyai nagyapám kovácsmester volt. A jómódú fuvarosokat kérte tanúnak a lánya házasságához, valami nászajándékot remélve.

Visszaadja a papírt és folytatja, „de a felesége zsidó”.

Igen, mondom, de Magyarország első és egyetlen mérnöknője. És folyton beszélve a lépcső tetejére érek. Háttal az ajtónak támaszkodva állok. Előttem, lent, mint valami mélységben a sok ember, micsoda emberek. A középen az igazoltató.

Igen, zsidó a feleségem, de egész életében dolgozott, nem espressókba járt. Csönd. Azt hiszem, ezt nevezhetik halálos csöndnek. A kis ember zavartan csak ennyit mond, „nem arról van szó.”

Kinyitom az ajtót és már a folyosón megyek a kijárat felé. Nem sietek. Lassan kell mennem, erre gondolok. A fegyveres őr mellett kimegyek az épületből.”[4]

Végül Fischer, Pécsi és fiaik túlélték a vészkorszakot, és tenni akarásuk ezután sem lankadt. Fischer 1945-ben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa elnöke és újjáépítési kormánybiztos lett, Budapest háború utáni újjáépítésében tehát vezető szerepet játszott. Pécsi bombasérült házak statikai vizsgálatát végezte. Budapest ostroma című, a Műhelytérben látható kiállításunkban a filmhíradókban egy-egy képkocka erejéig Fischer alakja is fel-felbukkan az újjáépítést mutató képsorokon.

Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után a szociáldemokrata Fischert megfosztották pozícióitól és mellőzötté vált. 1956-ban Nagy Imre kormányában miniszterséget vállalt. A forradalom leverése után a retorzióktól talán épp amiatt menekült meg, mert a háború alatt számos jóakaróját mentette meg. Felesége 1957-ben előbb Bécsbe, majd 1958-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, Fischer sokévnyi próbálkozás után csak 1964-ben kapott engedélyt a kiutazásra, hogy csatlakozhasson hozzá. Pécsi 1975-ben bekövetkezett haláláig Amerikában éltek, később Fischer visszaköltözött Magyarországra és 1995-ben hunyt el.

Sebestyén Ágnes Anna