Gróh István és a Műemlékek Országos Bizottsága

A kárpátaljai Nagybereznáról származó Gróh István (1867–1936) mások mellett Székely Bertalan és Lotz Károly tanítványaként végzett a Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdében, majd néhány év gimnáziumi tanítást követően, 1896-tól az Iparművészeti Iskola oktatójaként, 1917–1926 között pedig az intézmény rektoraként tevékenykedett. Részt vett többek közt a lőcsei Thurzó-ház és a budapesti Egyetemi templom falfestményeinek restaurálásában, továbbá 1907-ben megfestette a Zeneakadémia nagytermének a mennyezeti stukkók alatt elhelyezkedő frízét. Ugyanakkor a hazai műemlékvédelem kapcsán mindenekelőtt a történelmi Magyarország középkori falképeinek dokumentálásával vált ismertté.

Tervtárunkban összesen 41 középkori falfestészeti emlékről őrzünk Gróh által készített kópiát, amelyek között a legnagyobb számban felvidéki freskómásolatokat találunk. Ebben a térségben kezdte meg ezirányú működését: 1894–1895-ben Gecelfalva templomának falképeit dokumentálta több életnagyságú pauszrajz, illetve kisebb méretű akvarellmásolat formájában. Két évvel korábban a helyi evangélikus egyházközség tagjai maguk láttak neki, hogy eltávolítsák az utólagos mészréteget templomuk falairól, majd Belica Márton lelkész – a középkori együttes nyolc jelenetének feltárását követően – a Műemlékek Országos Bizottságához fordult segítségért. Noha a feladattal a falfestészeti emlékek dokumentálásában jártas Huszka Józsefet bízták meg, utóbbi időszűke miatt nem tudott a helyszínre utazni, így 1894-ben végül a rozsnyói gimnázium tanára, Gróh István kapta meg a munkát, kihasználva a véletlen adta lehetőséget. A bizottság Székely Bertalant kérte fel a gecelfalvi freskókról készített másolatainak bírálatára, aki nem győzte dicsérni egykori diákja munkáját, kiemelve kópiáinak hűségét és hitelességét,[1] vagyis a freskómásolatokkal szemben támasztott legfontosabb követelmények teljesítését.

A sikeres gecelfalvi belépő újabb megbízásokat hozott Gróh számára. Eleinte főként a Felvidéken dolgozott, később viszont a történelmi Magyarország szinte valamennyi régiójára kiterjesztette működését. A MOB az Ezredéves Országos Kiállításra gömöri falképekről rendelt tőle másolatokat, ám azok idő hiányában nem készülhettek el, ezért a meglévő gecelfalvi anyag öt akvarellje került bemutatásra a tárlaton.[2] A későbbiekben nemcsak falfestményeket, hanem táblaképeket, illetve festett faberendezési tárgyakat is dokumentált. Példaként említhető a hizsnyói szárnyasoltár Angyali üdvözlet faszobráról készült akvarell vagy a gógánváraljai református templom kazettás famennyezetének másolatai.

Számos esetről tudunk, amikor Gróh ipariskolás hallgatóit is bevonta a falképek dokumentálásába; többek között a későbbiekben önállóan is kifogástalan freskómásolatokat készítő Tary Lajost, illetve Kern Pétert. Velemér és Nagytótlak freskóinak lemásolását tanáruk javasolta a MOB-nak, mondván, célszerű lenne teljessé tenni azt az anyagot, amely a 14. század végén a Magyar Királyság nyugati határszélén dolgozó Johannes Aquila műveit dokumentálja. Gróh és tanítványainak munkája ez esetben nem várt fordulattal ért véget, ugyanis a MOB a kért 7995 helyett 5700 korona tiszteletdíjat állapított meg, hozzátéve, hogy ezentúl az előzőleg elkészített fényképek alapján a bizottság maga állapítja meg, mely falképeket és milyen léptékben másoljanak le. A veleméri Bevonulás Jeruzsálembe és az Utolsó vacsora jelenetéről 1:2 arányú kópiák készültek, amire Gróh a hivatalnak írt válaszlevelében a következő magyarázatot adta: „Hogy néhányat temperaban, nagyobb léptékben készítettünk, annak oka abbeli meggyőződésem, hogy minden másolat annál jobb, minél inkább megközelíti nagyságban és technikában az eredetit. Az akvarell festés nedves, szétfolyó foltjai mindig kevésbé fogják megközelíteni az eredetit, mint a tempera, lévén az eredetiek is a tempera egy nemével festve. Münchenben láttam az ilyen nagy léptékű, temperában festett, igen tökéletes falképmásolatokat, s Tótlakon hasonlókat akartam készíteni.”[3]

A történtek ellenére a későbbiekben is számos alkalommal tett javaslatot a dokumentálandó emlékekre vonatkozólag. Ő hívta fel a MOB figyelmét például a Hunyad vármegyei Demsus ortodox templomának freskóira, felajánlva azok lemásolását. Az emlék kiválasztását itt is nagyfokú tudatosság jellemezte, érvelése szerint ugyanis ezekkel a kópiákkal vált teljessé a bizottság gyűjteményében a „bizanczi eredetű” középkori falképekről készült másolatok sorozata.[4] Az ortodox emlékek vélhetően egyébként is foglalkoztatták a tanári és festői tevékenysége mellett prózai műveket író Gróh Istvánt, aki a freskókkal kapcsolatos tapasztalatait-meglátásait szépirodalmi munkásságába is átültette. A posztbizánci művészet vonatkozásában tanulságosak lehetnek Nóbel Árpád kalandjai című művének alábbi sorai: „Prevaleniben valaha barátok voltak, második József idején – ő irtotta ki a szerzeteseket s azóta nincs oláh barát náluk – ezek a barátok csinos kis kupolás templomot építettek, a romániai kolostortemplomok mintájára, talán még a tizenötödik vagy a tizenhatodik században és telefestették sok-sok képpel bizánci módra. Később a falu templomává lett az építmény és egy szemérmesebb pap bemeszeltette az ötvenes években, mert sok volt rajta az ördög, akik válogatott módon kínozták a bűnösöket az utolsó ítéletkor. Valami pesti arkeológus járt arra már az én időmben, egy csomó képet kifejtett a mész alól, s nagyon megörült nékik. Két hónap mulva negyedmagával, csupa tudós úrral jött vissza, de ekkorra már egy szentnek sem volt meg a szeme. Paraszkieva, a valisiórai látóasszony mondta, hogy meggyógyul az egyiptomi szembetegség, ha kikaparják a prevaleni szentek szemét, a festékes vakolatot szentelt vízbe keverik és megisszák a holdújulásnak első napján. Azt mondják, becses freskókat pusztítottak el.”[5]

Gróh István helyszíni pauszmásolatokra és színvázlatokra épülő akvarelljei pontosak, megbízhatóak. Valódi pillanatképek a dokumentált falfestményről, amelynek a legapróbb részleteit is rögzítik az itt-ott feltűnő hiányoktól és mészfoltoktól kezdve az utolsó hajszálrepedésig. Ez a műfaj rövidesen kikopott a hazai gyakorlatból. A freskómásolatok korai korszakának utolsó darabjait 1922-ben Gróh készítette a veszprémi Gizella-kápolna, a győri székesegyház, valamint a szalonnai református templom középkori falképeiről.  

Kovács Gergely

Felhasznált irodalom

Buday Péter: Gróh István és a magyarországi középkori falfestmények dokumentálása. Turany, Georgius Bubek, 2022.

Kaánné Finy Heidi: Buday Péter: Gróh István és a magyarországi középkori falfestmények dokumentálása. Művészettörténeti Értesítő, 72. 2024. 183–190.

Kovács Gergely: Tary Lajos és a Műemlékek Országos Bizottsága. Adalékok középkori falfestészetünk dokumentálás-történetéhez. Szent László koronája. Lovagkirály. Szerk. Kollár Tibor. Kolozsvár–Nyíregyháza, Iskola Alapítvány Kiadó–Kárpátok Eurorégióért Regionális Fejlesztési Közhasznú Egyesület, 2024. 413–461.