A beton egy kristályos anyag, amely a vízzel történő vegyítést követően formába önthető. Ha nem épületetekben, hanem az apróbb tárgyakban gondolkodunk, akkor az extra finom, a milliméternél is jóval kisebb, porszerű szemcsékből álló ékszerbetonnal érdemes dolgozni. Míg az építészetben használt beton egy durva, szerkezeti és teherhordó anyag, addig az ékszerbeton egy nagytisztaságú, nagyon szilárd, finom anyag. Az ékszerbeton teljesen homogén, így képes tökéletesen leképezni az öntőformák legapróbb, milliméteres részleteit és barázdáit is.
A brutalizmussal foglalkozó kiállításhoz kapcsolódóan ez a téma lehetőséget ad arra, hogy a résztvevőkkel megismerjük és felfedezzük a beton sokféleségét, felhasználásának különféle lehetőségeit, hogy néhány egyedi tárgyhoz készítsünk öntőformát, betont öntsünk vagy kisméretű betonelemekből építjük össze ékszereket.
Breuer Marcell építészetéhez kapcsolódóan a nyers anyag szépsége, a felületek egyszerű, minimálisan megmunkált jellege, a díszítés visszafogottsága vagy hiánya jellemzi ezt a folyamatot, miközben teljesen más léptékben dolgozunk, mint az építész. A betonból készített ékszerek hatása mégis gyakran monumentális, a valóságos méretükhöz képest jóval erőteljesebb, mert az anyag jellege és asszociációja ezt a hatást kelti. Breuer brutalista épületeinek betonfelületei és geometrikus formái közvetlen inspirációként szolgálhatnak ezekhez a hordható, miniatűr plasztikákhoz. A Breuer-féle épületeken megjelenő fény-árnyék hatások és a monumentális épületek szerkezeti ritmusa tökéletesen lefordítható az ékszerek finom felületeire és éleire. A koncepció lényege az „építészet a testen” gondolata, amely a nehéz, statikus építészeti betonélményt személyes, intim és dinamikus tárggyá formálja át.
Breuer Marcell elméleti munkáiban sokat foglalkozott a tárgyak, a bútorok és az emberi test viszonyával, és ehhez egy rendkívül radikális, funkcionális és anatómiai megközelítést alkalmazott: a tárgy nála nem önmagáért létezett, hanem a test fizikai igényeinek mérnöki leképezéseként. Sokat foglalkozott a tárgyak „elanyagtalanításával”, a szerkezetek és épületek súlytalanná válásával. Úgy vélte, a modern embernek olyan tárgyakra van szüksége, amelyek rugalmasak, könnyedek és szabadságot adnak számára, átveszik a test mozgását, szinte együtt élnek annak szerkezetével. Ahogy Breuer bútorai vagy épületei könnyedén lebegni látszanak, úgy a betonékszereket is ezzel a szemlélettel közelítettük meg. A test formáira, a nyak, a csukló vagy az ujjak mozgását követő, a testhez illesztett dinamikus kiegészítőként, anatómiai jeleként vagy kontúroként formáltuk meg őket. Az ékszerek így könnyű, finom és „hordható” struktúrává válhattak.
Mindez persze nem jelenti a gravitáció teljes megszüntetését vagy eltüntetését, hanem ennél rafináltabb, jelzésértékű megoldásokat kellett használnunk: pontszerű és nehezen észrevehető rögzítéseket és alátámasztásokat, amelyek segítik a lebegő hatás elérését. Vagy a friss beton folyékony anyagában belehelyezett fémtárgyakat, gyöngyöket vagy éppen a Breuer-féle ablakokra emlékeztető kicsi tükördarabokat, amelyek később belekötnek a betonba és ott lebegni látszanak. Esetleg nagy méretű és nehéznek tűnő, de belül üreges, és ezért könnyű formákat, vagy a vasbeton szerkezetekhez hasonlóan, láthatatlan belső fémszerkezettel merevített, egyébként törékeny alakzatokat.
A divattörténet felől közelítve láthatjuk, hogy a ruhára és az ékszerre tekinthetünk a testre tervezett struktúraként. Coco Chanel francia divattervező már az 1920-as években kijelentette, hogy „A divat építészet: az arányok kérdése.” (eredetiben: „La mode c'est de l'architecture: c'est une question de proportions.”)
A workshopokon készült tárgyak fotóit, illetve
a szöveges és a képes beszámolókat készítette:
Törőcsik Katalin
A műhelymunkát bemutató fotókat készítette:
F. Tóth Gábor
A betonöntés közben készült fotókat készítette:
Péringer Sára