Major Máté (1904. augusztus 3. – 1986. április 14.) Kossuth-díjas építész, műegyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1927-ben diplomázott a József Nádor Műszaki Egyetemen, majd csakhamar aktív szakmai pályába kezdett. Építészeti gyakorlata mellett a CIAM magyar csoportjának tagjaként a harmincas évektől közéleti, illetve a kommunista párt tagjaként politikai szerepet is vállalt. A második világháborút követően vált meghatározóvá a hazai építészeti közéletben; míg az ötvenes években, a szocreál vitájában a modernitás oldalát képviselte, nézetei húsz évvel később, a Tulipán-vitában már regresszívnek számítottak. Szakmai tekintélye és politikai befolyása szerepet játszott abban, hogy a pécsi kezdeményezések a magyar nemzeti formanyelv megújítására, a házgyári építkezések élhetőbbé tételére nem tudtak országossá terjedni.
Maga Major is elsősorban közéleti szereplőként és teoretikusként értékelte saját tevékenységét – írásaiban többször is céloz arra, hogy építésztervezőként nem sorolta magát az első vonalba. A két világháború közötti időszakban azonban több pályázaton indult, magánmegbízásokat teljesített, és több lakóháza is megépült. Utolsó terve 1947-ben készült a tatabányai bányászlakóházakhoz, Fleischl Etelkával és Fleischl Róberttel közösen. Ezt követően közigazgatási, közéleti és tudományos téren működött.
Nagy jelentőségű hagyatékának jelentős részét évtizedek óta a Magyar Építészeti Múzeum őrzi, fia, dr. Major Ádám nagyvonalú ajándékozásának köszönhetően. Önéletírásának harmadik része is az itt végzett kutatás eredményeként jelent meg 2001-ben, a múzeum Lapis Angularis forráskiadvány-sorozatában. Ennek a jelentős anyagnak a kiegészítéseként vásároltuk meg tervrajzainak műkereskedelemben felbukkant kollekcióját 2019-ben. A zömmel az 1930-as évek első feléből származó anyag (amelyben azonban az említett 1947-es terv is megtalálható) nyilvánvalóan a hagyatékból származik, hiszen maga Major Máté látta el azonosító feliratokkal az egyes rajzpakkokat, de nincs tudomásunk arról, hogy mikor került ki a család tulajdonából. Mivel korábban úgy tudtuk, a rajzi hagyaték nagy része megsemmisült, a múzeumi gyűjteménybe került anyag egyrészt örömteli – másrészt jelentősen árnyalja és gazdagítja a Major tervezői tevékenységéről alkotott eddigi képünket.
Az anyagban közel húsz épület tervei szerepelnek, eltérő mélységben és minőségben kidolgozva, nagyrészt töredékesen. Egyes tervlapok egyértelműen a korszak ízlésének való megfelelni akarás nyomát mutatják – mint az Első Törökszentmiklósi Gőzmalom Rt. építkezéséhez 1930-ban készített tervek, vagy a debreceni városháza tervpályázatára összeállított, a szakirodalomban eddig ismeretlen anyag. Más tervek viszont a progresszív kortárs irányzatok hatását mutatják, így a Fenyő György műterem-épületéhez készült tervek. A korszak egyik égető építészeti problémájára kínál megoldási alternatívát a „négyszemélyes minimálház,” míg a grafikailag kiemelkedő, egyértelműen az internacionális modern építészet nemzetközi példáit idéző „sajátház” tervanyaga a hagyatékrész legkvalitásosabb darabja.
Az itt közölt képanyag csupán ízelítő a nagy jelentőségű, még konzerválás és restaurálás előtt álló hagyatékrészből, amelynek tudományos feldolgozása hamarosan megkezdődik.
Kovács Dániel
