Csepel-Kertváros – Építéstörténeti források egy jellegzetes kertvárosi ház példáján

A tavaszi bejárás során megállapítható volt, hogy a mai épületállomány jelentős része a vizsgált korszakban emelt házak felújításával, átépítésével, bővítésével épült, továbbá, hogy a vártnál jóval több épület maradt meg eredeti formájában. Sajnos az utóbbi évtizedben teljes bontásokra is sor került, viszont számos példaértékű felújítás is készült.

A Kertvárost Csepel és tágabb értelemben Budapest I. világháború utáni lakáshelyzetének javítására alapították, nagy alapterületen, szabályos utcarendszerre és egységes méretű telkek kiosztására törekedve. Az 1930-as kataszteri térképen¹ látszanak a középületek számára fenntartott, azóta valóban iskolákkal, illetve lakóteleppel beépült területek, valamint a központi elhelyezésű, egyetlen köztér (ma: Rákóczi tér). Az új városrész viszonylag rövid idő alatt beépült, a telekvásárlási lehetőség központi szabályozása miatt a betelepülők jellemzően a középosztályhoz tartoztak (elsősorban a község vezető hivatalnokai, a Weiss Manfréd-gyár tisztviselői és minisztériumi dolgozók)², ami a kulturális és anyagi helyzet hasonlósága által a felépített épületek jellegét is egységesítette.

Az így kialakult, építészetileg homogén lakóövezet azonban a nyilvános, közérdekű dokumentálás (sajtófotók, képeslapok, stb.) szempontjából kevéssé érdekes. Ami kevés fénykép jelenleg ismert, jellemzően üzletekről, kocsmákról, leginkább reklámcéllal készült³. Az átlagos színvonalon elkészülő magánépületek tervei nemigen kerültek be az építkezés, az építtető vagy épp az építész csekélyebb jelentősége miatt a korabeli szaksajtóba, levéltárba, közgyűjteménybe, közigazgatási nyilvántartásokba (Csepel, mint önálló település 1950 előtti levéltári anyaga e vonatkozásban még kutatandó). Építéstörténetük kutatásának szempontjából így különös jelentőséget kapnak azok a dokumentumok, amelyeket az épülettulajdonosok őriznek.

Az építéstörténetnek azonban elsődleges forrása maga az épület, melyet lehet kutatni roncsolásmentes módszerekkel (szakértő szemrevételezés, épületfelmérés) és roncsolásos kutatással is. Utóbbi alatt leginkább a falkutatást szoktuk érteni, amire azonban nem műemlék vagy helyi védett épületek esetén ritkán van mód. Informatív lehet azonban a kivitelezés közbeni kutatói megfigyelés, melyre az egyre gyakoribb átépítések, felújítások alkalmat is adnak. De lássunk példaként minderre egy, a kutatás szempontjából kivételesen szerencsés helyzetben levő házat:

Az épületről, a kerítésen „belesve” az alábbi (topográfiai) leírást adhatjuk:

Komáromi utca 22.: Saroktelken álló, a két utca felé oldal-, ill. előkertes, földszintes, kontyolt tetős lakóház. Korábbi része a mai tömeg nagyjából kétharmadát kitevő, négyzet alaprajzú keleti rész – melyet jelen állapotában az eredeti nyílászárószerkezetek alapján azonosíthatunk. E korábbi épületrész déli, József Attila utcai homlokzatának oromzatos bal oldala rizalitként enyhén előrelép, hozzá a kertvárosi házakra jellemző, háromoldalú bővítmény csatlakozik, három keskeny, osztott szárnyú ablakkal. A bővítmény fémlemez héjalású tetőidoma felfut a csonkakontyos záródású oromzatra. A tőle jobbra eső, középső homlokzatszakaszon egy fix osztókkal három részre tagolt, osztott szárnyú ablak nyílik. A komáromi utca felé eső homlokzat bal oldalán két ablak nyílik, két-két sokosztatú szárnnyal.

Az épület északi homlokzatához újonnan épült, deszkaoromzatos, üvegezett veranda csatlakozik, az épület bejárata ennek nyugati oldalán, a terasz felől nyílik. A verandától nyugatra nyílás nincs, a tőle keletre eső két, osztott kétszárnyú ablak közül a hozzá közelebb eső eredeti.

Az épület nyugati része bővítésként épült, másodlagosságát az új nyílászárók és az északi és déli homlokzatok síkjának enyhe visszaléptetése érzékelteti, a síkváltás a bővítéshez igazodó tetőidomban nem jelenik meg.  A héjalás bontott agyagcserép, a fa szerkezetű ablakok a régebbi épületrészen megmaradt, eredeti nyílászárók mintájára készültek. A jelenleg felújítás alatt levő épület homlokzata hőszigetelt, díszítetlen. (1. kép)

Az épületre vonatkozó legkorábbi dokumentumok 1930-ból maradtak fenn. Csepel már említett, kataszteri térképén jól felismerhető a négyzet alaprajzú épület a sokszögletű bővítménnyel.  A hozzá tartozó jegyzék megerősíti a családi hagyományt, miszerint a 265 □öl kert és 29 □öl lakház birtokosa a parcellázás óta a Wenzel-, ill. annak örököseként a ma is itt élő Héczey család. Az itteni birtokszerzésre és építkezésre a Felvidékről Trianon után kitelepített tisztviselőcsalád különböző tagjainak összefogásából kerülhetett sor. A házról ismert legkorábbi fényképen az épület délről látható, ennek egyik képeslap formájában fennmaradt nagyítása 1930-ból keltezett (2. kép). A képen kivehetőek az épület egyes részletei: a lábazat kőburkolatú, az oromzatos falszakasz vakolata kvádermintás, a bővítmény sima, a többi szakaszon a homlokzat felső része az ablaknyílásokat felülről keretező vakolatarchitektúrával díszített. A bővítmény héjalása fémlemez, a tetőé cserép. A tető faszerkezeteit sötétre festették, a homlokzat ennél világosabb, de biztosan színezett, az ablaknyílások feltehetően fehérek. Egy nem sokkal későbbi, téli felvételen a Komáromi utca felőli ablakokon már az utólag felszerelt tolózsaluk is láthatók, amelyeknek sínes tartószerkezete a legutóbbi időkig fennmaradt (3. kép).

Az építés után nem sokkal sor került az épület első bővítésére: Az 1920-as évek legvégén készülhettek azok a képek, amelyeken már látható a veranda és a telek oldalhatára mentén emelt melléképület (4. kép). 1937 nyarán készülhettek azok a felvételek, amelyeken a jelenlegi tulajdonos édesapja, és mellesleg a veranda falazott mellvédes lépcsője, valamint a konyha ablaka is látható (5. kép). Ebben az időszakból való a bővítményes szoba belső részletét mutató fénykép, rajta a bejárati folyosó felől nyíló nagyméretű, világos festésű ajtó és a mai szemmel nézve szokatlanul sötét színű fal (6. kép).

Az ezt követő időszakból ránkmaradt családi fotókon a ház már bemutatott részletei, az akkor még kopár kert, valamint a lépésekben kiépülő melléképületek szerepelnek. Az 1960-as években több alkalommal légifotók készültek a területről, melyeken a telek belső elrendezése látható. Az 1964-es felvételen⁴ a keleti telekhatár mentén legkorábban megépült ól déli oldalához jóval magasabb, félnyeregtetős ház csatlakozik, előterében az udvaron vízzel telt, kicsiny úszómedence, a főépület felé eső részen kút, a telek északkeleti sarkában további ólak. A lakóház keleti oldalán feltűnik a pincegádor félnyeregteteje. Az 1969-es, téli felvételen⁵ az üres medence mélysége érzékelhető, valamint ekkorra a lakóépület délkeleti sarkához „sufnit” építettek. A kert közepén apró épület (szerszámoskamra?) állt. A melléképületek megszaporodását magyarázhatja, hogy a telken ebben az időben a tulajdonosé mellett több háztartás volt: az oldalhatárra emelt épületben a gondnok házaspár, a főépületben pedig egy, a második világháború idején „kibombázott” lakásfoglaló lakott a családjával.

Az épület az 1971-es bővítésének tervei nem, csak műszaki leírása maradt fenn (7.  kép). E szerint különálló lakrész létesült, mely egy 44 m2 alapterületű, új építésű részből és a meglévő épület egyik hozzácsatolt lakószobájából állt. Az 1972-ben készült légifotón⁶ már áll az új építésű rész, és hozzá keleten, a műszaki leírásban nem említett újabb toldalék, garázs csatlakozik.

A családi hagyományból tudjuk, hogy a lakás megosztott használata a tulajdonjogot nem szerzett korábbi lakók elhunytáig tartott, akkor a különálló lakrészeket ismét összenyitották, később az eredeti épületbelsőben kisebb átalakítások történtek. Az eredeti tetőhéjalást a lécezés cseréjével és a cserepezés újrarakásával megújították, ekkor tűnt el a tetőről a légifotókon látható, jellegzetes tetőablak. A rossz állapotú vakolatarchitektúrát a lábazattal együtt eltávolították, az épület sima vakolást kapott.

A bemutatott dokumentumokon alapuló ismereteket a 2020 tavaszán megkezdett felújítás (kivitelezés közbeni kutatói megfigyelés) bővítette tovább, melynek előkészítéseként került sor 2014-ben a fő- és melléképület építészeti felmérésére, mely a geometriai adatok felvételén túl, alkalmat ad az épület tüzetesebb, de még nem roncsolásos kutatására is. A melléképületről ez egyben az utolsó dokumentáció is, mivel azt 2019-ben, rossz műszaki állapota miatt el kellett bontani (8. kép).

A főépület (9. kép) eredeti bejárata a verandáról a folyosóra vezető kétrétegű ajtó volt, mely bordűrös, többszínű mustrás cementappal burkolt (10. kép) közlekedőfolyosóra nyílt. Ebből rögtön balkézre nyílt egy ablakkal megvilágított konyha, abból pedig a kamra. A két helyiség közötti válaszfalat utólag elbontották, helyét az eredeti, szintén bordűrös cementlapburkolat széle (11. kép) jelölte, a helyiség keleti falán pedig megmaradt a kamraablak. A régi villanyóra, mely a felújításig a helyén maradt, megőrizte a konyha korábbi sokszínű, hengerelt mintájú kifestését (12. kép).

A folyosón továbbmenve balra a fürdőszoba nyílt, melynek folyosó felőli részét különálló wc-nek leválasztották. A nagyobb rész a konyhából tört ajtóval fürdőszobaként működött tovább. Az eredeti fürdőszoba egyszerű fekete keretes cementlap padlója a wc területén maradt meg (13. kép), a fal színes díszítőfestésére kivitelelezés közben, 115-130 cm közötti magasságban találtunk rá (14. kép).

A folyosó jobb oldalán, a fürdővel szemben nyíló ajtó hosszúkás alaprajzú, kétablakos lakószobába vezetett. A szoba alárendelt (cselédszoba?) funkciójára a konyhába, a fürdőbe, illetve a fürdő és a hálószoba között nyílókhoz hasonló, alacsony, tömör ajtó utal. A folyosó végén nyíló, bővítményes alaprajzú nappaliszobába és onnan a hálószobába magas, sokosztatú üvegezésű kétszárnyú ajtók nyíltak. Az ablakokéval megegyező, eredeti színük világosszürke volt, mai fehér festésük csupán a második réteg (15. kép). A nappali déli falán, a bővítménytől jobbra eső falszakaszon a kivitelezés során előkerült az archív fényképen megfigyelt, sötét lilás-narancsos kifestés maradványa (16. kép).

A helyszíni megfigyelések alátámasztották a feltételezést, hogy a bejárat elé a veranda kiegészítésként épült, amivel beltérbe került a homlokzatarchitektúra egy szakasza (17. kép). A veranda ereszmagassága a házénál alacsonyabb volt, a talpszelemeneket a főpárkányt roncsolva ültették a falba. A kivitelezés során az épületrészt, állapota miatt el kellett bontani. Ott, ahol a mellvédfalak az eredeti épülethez csatlakoztak (18. kép), megőrződött az eredeti vakolat és a fal sötétsárga festése. Megfigyelhető volt a levert lábazat, az ablakszerkezet elhelyezéséhez köthető bevésések (tok, belső párkány helye), és a korábbi vakolat teljes leverése után készült új homlokzati vakolat. Az épület homlokzata beltérként később halványzöld színt, majd egy álmennyezet elhelyezése után, fehér festést kapott.

A verandán belül, a bejárat körül maradt meg a homlokzatarchitektúra nagyobb, a keleti falon, a fürdőszobaablak körül kisebb felületen (19. kép). Utóbbi alatt, a pincelépcső mentén maradt meg a kváderes lábazat nem kőből, hanem cementből megformált eredeti szakasza is. E részletek fennmaradását az 1971-es bővítésnek, illetve az ennek területén megtartott pincelejáratnak köszönhetjük (20. kép). A falszakasz egybefüggően a kivitelezés során, a bővítés elbontása és az új pince kimélyítése után tárult fel (21. kép).

Ugyanitt jól megfigyelhető volt az épület betonalapozásának elhelyezkedése is, bár az alapozási mélységek vizsgálatára már a tervezés előkészítési fázisában sor került: az épület északnyugati sarkán, alápincézetlen szakaszon és a pincében (22-23. kép). A hálószoba alatt elhelyezkedő pince fala és mennyezete is monolit betonból készült. A déli falon levő pinceablak ismert volt, ennek vasszerkezete és részben üvegezése is megmaradt, a bontás során azonban előkerült a keleti falon is egy ablak, az előtte levő feltöltésben pedig a még 1971-ben levert, külső vakolat darabjai (24. kép).

A felmérés során részletes felmérés készült a tetőszerkezetről is, a faanyagvédelmi vizsgálat miatti feltárás pedig a födémmel kapcsolatos ismereteket bővítette. A régi veranda bontását megelőzően (25. kép) a padlástér felől lehetett vizsgálni a főpárkány megmaradt szakaszát, és itt látszottak legjobban a falak anyagát alkotó 7 × 15× 30 cm-es, sárgaszínű téglák. A födém agyagtapasztásának eltávolításával került elő az egykori padlásfeljáró, melyhez a keleti homlokzaton – átfordítva és beszűkítve – megmaradt ajtó tartozott.

Bár e ház esetében lehetőség lett volna célzott falkutatást végezni, ezeket a megfigyeléseket a természetes pusztulás által feltáruló pontokon, tervezés előkészítéséhez szükséges vizsgálatok során és a kivitelezés közben tett megfigyelések során tettük. Összegezve a különböző forrástípusok információit, elég részletes – de sohasem teljes – képet tudunk alkotni, mind a korabeli belső- és külső kialakításról. Befejezésként, egy gondolat erejéig még meg kell említeni, hogy a családi fotókon nem csak a vizsgált épület, de annak közeli és távolabbi környezete is feltűnik: a régi léckerítés és a ház egymáshoz viszonyított helyzete az azóta jelentősen megemelkedett utcaszintet jelzi (2-3. kép), a Komáromi utca (26. kép) és a még szinte puszta távolban a Kassai utca első lakóházai (27. kép) és más, ismeretlen rendeltetésű épületek (28. kép) is feltűnnek, így forrásként szolgának a környék kutatásához is.