Ki az első magyar építésznő?

A Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ 2022 őszén indította el Magyar Építész Nők című kutatási programját, amely a tervek szerint 2024 őszén kiállításban mutatkozik majd be a nagyérdeműnek, a Walter Rózsi-villában. Előképünk a frankfurti Német Építészeti Múzeum „Frau Architekt” című 2017-es kiállítása, bár azzal párhuzamosan és azóta Európa számos országában indultak el hasonló kutatási programok, időnként eltérő fókusszal. A Magyar Építész Nők projekt célja mindenesetre, hogy a kiválasztott alkotók rövid pályaképén keresztül képet mutasson arról, miért és hogyan választották a nők az építészi pályát Magyarországon az elmúlt bő 120 évben, és milyen körülmények, adottságok, hátrányok és esetleg előnyök között kellett boldogulniuk.[1]

A folyamat, amelybe ezidáig közel tucatnyi külsős kutató kapcsolódott be, természetesen nem csak a választott életművekre fókuszál. Vizsgálunk emellett általános kérdéseket is, mint például a női életpályák sajátos jellemzői; emellett megpróbáljuk megtalálni a választ olyan általánosabb jellegű felvetésekre, mint hogy ki lehetett az első magyar építésznő.

Adatok és tévedések

Mert tényleg – ki lehetett az első magyar építésznő? Az Építészfórum szerint Pécsi Eszter „...az első nő hazánkban, aki építészmérnöki oklevelet szerzett.”[2] Vagyis Várnay Marianne, „első női építészünk.”[3] Valójában pedig mindkettőjük magának követelhet egy első címet, de egyik sem az első magyar építésznőé. A helyzet jóval összetettebb, és bizony nem az Építészfórum az egyetlen, ahol nehéz egyértelmű választ kapni erre a kérdésre. Ha beleássuk magunkat a 20. század első felének sajtójába, legalább öt nőt találunk, akivel kapcsolatban elhangzik ez a jelzős szópár. Csakugyan közéjük tartozik Várnay Marianne, aki akkori nevén, Sternberg Marianne-ként „az első magyar építészmérnöknő” képaláírással jelenik meg a Színházi Élet 1924. július 13-i számában. Hat évvel korábban, 1918-ban az Érdekes Ujság (1918/20.) ugyancsak az „első magyar építésznő” titulussal ruházza fel Erdélyi Szerénát, „aki megszerezte az építészi képességet, aki öntudatosan felemelt fejjel oda tud állani a kérges kezű pallérok és épitőmunkások elé.” Teszi ezt úgy, hogy jó fél évvel korábban már megjelentette Kohlbach Ella fényképét is (1917/52.), „az első magyar női építészmérnök” kísérőszöveggel. Így vagy úgy, de az Érdekes Ujság igazát megcáfolni látszik Paulas Erika fotója, amely jóval korábban, 1900 körül bejárja a magyar és az osztrák sajtót, mint „Magyarország első női építésze.” Mindennek tetejébe a Magyar Hírlap 1929. május 7-i száma Fleischl Etelkáról, „az első női építészmérnökről” cikkezik sikeres záróvizsgája kapcsán. És akkor Pécsi Esztert még nem is említettük…

Az alternatívák létezésére részben magyarázatot kínál az, hogy mit értünk építész, illetve építészmérnök alatt, ami ebben az időszakban bizony komoly vitákra adhatott okot. A mából visszatekintve könnyen gondolhatnók, hogy az építészi működéshez építészmérnöki diploma szükséges. Ezt azonban nők Magyarországon az 1920-as évekig nem szerezhettek, és az utána következő időszakban is alig-alig – hála az erősen patriarchális beállítottságú műegyetemi vezetésnek, a potenciális konkurenciától rettegő szakmai elitnek, valamint a keresztény-konzervatív elvek mentén a nőket a fakanál és a bölcső mellé tessékelő nagypolitikának. A háztervezéshez azonban nem kell diploma – ahhoz az első világháború végéig elegendő volt egy építőmesteri szakvizsga. A 19. században még elég nehezen elválasztható egymástól az építőmesteri képzettségű és az egyetemi diplomával rendelkező építészek munkássága; Budapest századfordulós nagyvárossá növekedésében mindenkinek jócskán jutott feladat.

Paulas Erika, az első…

Itt jön a képbe a maga korában valóságos sztárnak számító, mára azonban szinte teljesen elfelejtett Paulas Erika.[4] A magyar szakirodalomban ezidáig nem az őt megillető helyen kezelt úttörőről az ugyancsak erdélyi történész, Konrad Klein kutatása nyújt átfogó képet.[5] Az erdélyi szász gyökerekkel bíró, Svájcban született Paulas nagyapja és apja hivatását követve 1895-ben, húszéves korában Kolozsvárott tett kőművesmesteri vizsgát, majd sikeres praxist indított. Huszonhárom évesen saját irodájában állítólag már két rajzolót és hat segédet foglalkoztatott – mindannyian nők voltak.[6] A 19-20. század fordulójára közel kéttucat kisebb-nagyobb beruházást tudott maga mögött. 1900. április 17-én Paulas Erika sikeres építőmester-vizsgát tett Budapesten,[7] amelyhez Neÿ Béla, az „Építőmesteri képzettség megvizsgálására szervezett Bizottság” elnöke külön újságcikkben gratulált, köszöntve „az első magyar képesített építőmesternőt”.[8] Neÿ írásából kiderül, hogy Paulas „kissé tört, de azért eléggé folyékony magyarsággal” beszélt, és hogy vizsgáin dicséretes felkészültségről tett tanúbizonyságot. Paulas ezzel jogosulttá vált a belépésre a Magyar Mérnök- és Építész Egyletbe, szándékában azonban ekkor még útjába állt a meglévő alapszabály,[9] amelyet – néhány vezető tag berzenkedésének dacára, hosszas vitákat követően – az 1901-es közgyűlésen módosítottak. A belépését követő első közgyűlésen, 1902. március 23-án külön is köszöntötték a jelenlévő első női tagot.[10] Paulas 1902. június 29-én házasodott össze dr. Rudolf Schuller (magyar névváltozatban Schuller Rezső) nagyszebeni ügyvéddel, akivel át is költöztek az erdélyi városba. Schullert innen választják a következő években többször is a szentágotai kerület országgyűlési képviselőjévé; hivatalos önéletrajzában minden alkalommal olvasható, hogy neje „az első magyar építésznő”.[11]

Ez is azt bizonyítja, hogy az építészi foglalkozást ekkoriban még nem kötötték építészmérnöki diplomához. Paulas úttörői kortársai az építészpályán, például az amerikai Julia Morgan (1872-1957) vagy a finn Wivi Lönn (1872-1966), jellemzően már egyetemi végzettséggel működtettek saját tervezőirodát és építettek fel építészkarriert. Paulas pályafutása a hazai sajátosságok okán jobban hasonlít az eggyel korábbi nyugati generáció tagjai, így például az amerikai Louise Blanchard Bethune (1856–1913) pályafutásához. Bethune húszévesen rajzolóként kezdte, majd rajzolói gyakorlatára és tehetségére hagyatkozva férjével együtt önálló irodát nyitott és 1889-ben az Amerikai Építészek Szövetségének első női tagjává vált. Ma az Egyesült Államok első, a munkáját hivatásszerűen űző építésznőjeként tartják számon – annak ellenére, hogy nem rendelkezett diplomával. Bethune-hoz hasonlóan ennek megszerzésére Paulasnak sem lett volna lehetősége Magyarországon a jogszabályi előírások miatt. Az építőmesterség azonban biztos mellékutat kínált az építészkarrierhez: a Budapesten letett szakvizsgával gyakorlatilag bármilyen épület tervezésére jogosultságot szerzett.

Mivel a korszakban nem létezett jogszabályi definíció az „építész” foglalkozásra, így gyakorló tervezőként Paulas teljes joggal állíthatta: ő az első építésznő Magyarországon.

2023-ból nincs okunk arra, hogy ezt kétségbe vonjuk. Különösen úgy, hogy Paulasnak több, saját tervezésű munkája azonosítható; Konrad Klein összesen négy középületet és négy-öt lakóházat tulajdonít neki, emellett két további középületét ismerjük sajtóhivatkozásból. A legjelentősebb ezek közül a kolozsvári református kollégium 1901-1902 között emelt új tömbje a Farkas utcai templom szomszédságában. A 12 tanteremmel, laborokkal és múzeummal felszerelt, ma a Colegiul Național „Gheorghe Șincai” otthonaként szolgáló épületet Paulas tervezte és kivitelezte is cégével, már a budapesti vizsga sikeres abszolválását követően.[12] Az U alaprajzú, pince+fszt.+2 szintes épület utca főhomlokzata 3+6+3+6+3 ablaktengelyes; kváderezett földszintjére oldalt és középen előreugratott, középen timpanonnal koronázott, korinthoszi pilaszteres rizalitok ülnek rá. A homlokzat finoman klasszicizáló, ezzel egyszerre utalva a korábbi iskolaépületek stílusára és illeszkedve a kor historizáló városképébe.

Paulas nyomában: Kohlbach, Pécsi, Várnay

Ha ezzel azonosítottuk is Magyarország jelenleg ismert első, tervezőként és kivitelezőként is gyakorlatot, sőt, erre jogosultságot szerző építésznőjét, továbbra is nyitva áll a kérdés: hogyan alakul az őt követő sorrend, és milyen további elsőbbségek adhatóak ki? Az úttörő Paulas nyomán a 20. század elején több nő tette le az építőmérnöki szakvizsgát: 1903-ban Marosvásárhelyen a szamosújvári Préda Ilona (német névváltozatban Helene Breda; 1909-ben Budapesten is letette a vizsgát), 1909-ben a budapesti Erdélyi Szeréna, 1914-ben az ugyancsak fővárosi Hirsch Emma és a soproni Holzmüller Lujza, 1915-ben Bánó Ilona, 1916-ban pedig Györkös Irén. A lista korántsem végleges, és az ő életművük is még komolyabb kutatásra vár; a legnevesebbé Erdélyi vált, konkrét munkáit azonban még nem ismerjük.

Arra közülük senkinek sem lett volna esélye, hogy egyetemi diplomát szerezzen Magyarországon. Ilyesmiért akkoriban külföldre kellett menni, ahol a budapestiéhez képest évtizedekkel korábban megnyíltak az építészkarok kapui a nők számára. Többen választhatták ezt az utat; a legkorábbi diplomázó, akiről jelenleg tudomásunk van, Kohlbach Ella, aki a berlin-charlottenburgi műegyetemen végzett 1917-ben. Sikeréről, mint feljebb kiderült, ugyancsak beszámoltak a hazai lapok. Ez nagyban összefüggött azzal, hogy nagynénje, Bédy-Schwimmer Rózsa a hazai feminista mozgalom vezetőjeként közismertnek számított. A mozgalom lapja, „A nő” szintén többször is beszámolt Kohlbach németországi tanulmányairól, egyszer sem hagyva ki az avítt hazai korlátozások kárhoztatását. 

Bár diplomázása után nem sokkal férjhez ment, és nincs tudomásunk konkrét tervezői gyakorlatáról, jelen tudásunk szerint Kohlbach Ella az első diplomás magyar építészmérnöknő 1917-ből.

A következő már bizony Pécsi Eszter lehetne, csakhogy ő – berlini tanulmányaiból hazatérve – 1920-ban nem építészmérnöki, hanem (általános) mérnöki diplomát vett át a Műegyetemen. (Később sem tervezőként, hanem statikusként dolgozott.) Mindezt Lovászy Károlynak, a Károlyi-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének köszönhetően, aki 1918 decemberében miniszteri rendeletben minden egyetemet megnyitott a nők előtt. Bár a rendelet csak viszonylag rövid ideig volt érvényben, arra elegendőnek bizonyult, hogy néhányan kihasználják a lehetőséget – Pécsi mellett az akkor még születési nevét, a Sternberget használó Várnay Marianne is. Utóbbi lett végül az első nő, aki műegyetemi tanulmányait követően itt is szerzett építészdiplomát 1924-ben – ráadásul ezt követően sem hagyott fel hivatásával, hanem mai szemmel is számottevő karriert futott be. Nyomdokain aztán a limitációk ellenére mind több nő végzi el sikeresen a Műegyetem építészképzését: 1929-ben Fleischl Etelka és az észt ösztöndíjas Paula Ilves, 1931-ben Wolf Johanna, 1932-ben Thier-Szabó Gabriella, és még folytathatnánk.

A sorrend tehát valahogy így áll össze. Jelen tudásunk szerint az első, gyakorló tervező építésznőnk – az egyébként szász származású, német anyanyelvű – Paulas Erika (1900). A következő kérdés, hogy vajon szülőhelye nyomán Svájc és Erdély odacsatolása révén Románia első építésznőjének is tekinthető-e… Az első, egyetemi diplomát szerző magyar építészmérnök Kohlbach Ella (1917). Az első műegyetemi diplomás mérnöknő Pécsi Eszter (1920), az első műegyetemi diplomás építészmérnöknő pedig Várnay Marianne (1924). Utóbbiak relatíve komolyabb ismertsége mellett azért a korai úttörőkről sem illik megfeledkeznünk. Arról pedig különösen nem, hogy ebben a korban minden egyes diploma megszerzése, minden egyes pályakezdés, minden egyes eredmény milyen heroikus küzdelmet igényelt az építészpályára vágyó nőktől, a társadalom konvencióival és a hagyományos családi szerepekkel szembeszállva. A fent említettek ezért egytől-egyig mindannyian megérdemlik, hogy a pálya úttörőiként tekintsünk rájuk.

Kovács Dániel