Diamant Elza és első építőmesternőink

A századfordulós sajtóban abszolút hírnek számított, ha egy nő bukkan fel az építőiparban. A Délmagyarország 1911. május 4-i száma interjút közölt Vezér Karolinnal, az „első női kőművesinassal”. A 16 éves, négy polgárit végzett lány egy szegedi építési vállalatnál helyezkedett el inasként, miután édesapja, Vezér János postatiszt évekkel korábban meghalt, így magának kellett gondoskodnia beteges édesanyjával és két fiatalabb testvéréről.[1] „Amint az ember megöregszik, olyan mértékben fogy az ereje, az energiája is. Elhatároztam tehát magamban, hogy olyan pályára lépek, ahol számot tarthatok arra, hogy valaha még önálló ember lehet belőlem és tisztességes megélhetést tudok nemcsak magamnak, de a testvéreimnek is szerezni” – idézte Karolint a lap. „Majd lesz belőlem még építési vállalkozó is. Engem az élet kényszerített erre az útra. És meg is maradok, ki is tartok ezen az úton, amelyen éppen úgy boldogulhatnak a nők is, mint a férfiak.”

Nem tudjuk, Karolin meddig tartott ki a tervezett úton. Néhány évvel később napidíjasként dolgozott, amikor szállítási igazolványok hamisításával vádolták meg. A per elhúzódott, így mire tíz évvel később, 1925-ben ítéletet hoztak, Karolin már elhagyta az országot.[2] Története azonban aligha számított egyedülállónak a kor Magyarországán, hiszen egyéb lehetőség híján sok nőnek kellett fizikai munkával biztosítania megélhetését. Kevesen akadtak olyanok, akik – ahogyan Karolin is elképzelte – végül építőmesterré, önálló vállalkozóvá tudtak válni.

Az építőmesteri képzettséget a kormány a Magyar Mérnök- és Építész Egylet felvetésére szabályozta, az 1884. évi október hó 30-án kelt 46.188/1884. számú miniszteri rendelettel. A rendelet szövegében nincs a nemre vonatkozó kitétel, ami ebben az esetben nem igazán egyenjogúságot sugall – egyszerűen fel sem merült, hogy férfiakon kívül más is megcélozná ezt a pályát.

 

Berlini építőmesternő fényképe a Tolnai Világlapja 1910. augusztus 28-i számából. A korabeli elvárások szerint öltözött nőknek nem volt egyszerű kihívás az építőipari szakmunka. Forrás: ADT Arcanum

 

Ebben komoly akadályt jelentett maga az építőmesteri vizsga is. Már a jelentkezéshez igazolni kellett a középiskolai végzettséget és legalább három év kőművesgyakorlatot – ebből kettőt munkavezetőként. A beadandók közt szerepelnie kellett egy lakóház vagy egy kisebb középület teljes, saját készítésű tervcsomagjának és több részletrajznak; ehhez csatolni kellett egy részletes költségvetés és méretszámítást, emellett egy árelemzést, egy műleírást és egy építési szerződés tervezetét. Maga a vizsga eleinte egy próbamunka (tervek és költségbecslés) elkészítéséből, valamint szóbeli felmérésből állt; később már gyakorlati feladatot is bevezettek. Mindehhez a fővárosba kellett utazni, a hattagú képesítő bizottság elé.[3]

„Ez a legtöbb leányt vissza is riasztja az építőmesteri pályától, mert a felvételi vizsgánál elméleti tárgyakon kívül falazásból, kőmíves szerszámok kezeléséből is vizsgázni kell” – írta pályaválasztási tanácsadójában 1929-ben Benedek Rózsi.[4] 1912-től könnyítette a helyzetet, hogy a gyakorlatot már iskolában is meg lehetett szerezni: a Magyar Királyi Felső Építőipari Iskola is megnyitotta hároméves képzésének kapuit a nők előtt. Ezután már csak két év gyakorlatra volt szükség, és járt az építőmesteri végzettség. A Magyar Építőmesterek Egyesülete azonban csak 1919-ben módosította alapszabályát, hogy nőket is felvehessen.

Az Építő Ipar – Építő Művészetben 1896-tól rendszeresen közölt képesítési adatok alapján jellemzően évente 30-40 körüli bizonyítványt adtak ki, bár ez a szám a háborús években húsz körülire csökkent. Nőket elvétve találunk közöttük. A szakma korai női úttörőiről, az 1900-ban képesítést szerző Paulas Erikáról, valamint az őt 1909-ben követő Erdélyi Szerénről már szó esett ebben a cikksorozatban. Az ezt követő néhány évben mintha megsokasodnának a nevek. 1909. november 5-én a besztercei Préda Ilona, 1914. május 12-én a soproni Holzmüller Lujza, 1914. június 19-én a budapesti Hirsch Emma, 1915. január 8-án Bánó Ilona, 1916. december 22-én Györkös Irén szerzett építőmesteri bizonyítványt. Ezt követően 1930-ig nem találunk új női nevet a végzettek közt.

Ez a hét név nem sok – de arról árulkodik, hogy a Monarchia végórái egyben a női emancipáció felvirágzását is jelentették. Ez persze a szakma érdeklődését, nem ritkán ellenszenvét is kiváltotta. 1909 novemberében lelkes üdvözlés helyett Magyar Vilmos az alábbi sorokkal igyekezett elijeszteni az esetleg kedvet kapó konkurenseket az Építő Ipar hasábjain.

 

„Az építőmesterség gyakorlati része pedig valóságos csatatér. A tőke és a munka harca. Sokszor kíméletlen, kegyetlen harc. És ha olykor-olykor fegyverszünet, avagy béke áll be hosszabb-rövidebb időre, ennek csak úgy „fegyverkezés, állandó készenlét" az ára. A világbékét is csak az államok állandó hadserege tarthatja fenn! Ilyen állandó hadsereg harcosa a ma építőmestere. De ez még nem is minden. Ehhez a harchoz jön még az üzlet, a pénz és az anyagszerzés ezernyi apró gondja!

Mindez aligha nőnek való foglalkozás!”

 

Magyar jellemző eszközöket használó érvelése, amelyben az építőipart egy másik, hagyományosan férfifoglalkozással, a katonasággal kapcsolja össze, annak fényében különösen rosszindulatú, hogy apropójaként Erdélyi Szerén és Préda Ilona képesítésszerzése szolgált.

 

Az 1909-ben egymáshoz képest csak néhány nap különbséggel építőmesteri oklevelet szerző Erdélyi Szerén és Préda Ilona fényképe a Tolnai Világlapja 1909. november 21-i számában. Forrás: ADT Arcanum

 

Sajnos keveset tudunk a Paulast követő utódokról, de az bizonyos, hogy akadtak közöttük, akik rácáfoltak Magyar Vilmos kishitűségére. A nemesi családból származó nagyilondai Préda Ilona az állami adminisztrációban dolgozó, hivatalnok apa lányaként lett az első építőmester a családban. Gyakorlatot Besztercén szerzett (a források nem szólnak erről, de képzelhetjük, hogy az odavalósi Paulas Erika példája nyomán, alkalmasint közbenjárásával), majd Marosvásárhelyt jelentkezett a szakvizsgára. Ezt követően saját vállalkozást épített fel a városban. 1920 után Erdélyben maradt; a Magyar Nemzet egy 1942-es cikke besztercei vállalkozóként hivatkozik rá.[5]

A soproni Holzmüller Lujzának is sikerült hosszabb karriert befutnia. Prédával ellentétben ő a családi hagyományt folytatta: édesapja, Holzmüller Károly kőművesmester a város közismert iparosának számított. Halálát követően lánya vette át a céget: 1928-ban ő volt az egyetlen nő hazánkban, aki saját építőipari vállalkozást vezetett.[6]

 

Budapesten túl: Diamant Elza, az ETH úttörője

 

Még egy nevet fontos említenünk: Diamant Elzáét, aki az első egyetemet végzett női építőmérnökünk. E minőségében megelőzi Pécsi Esztert is, hiszen két évvel korábban, 1918-ban diplomázott a zürichi Eidgenössische Technische Hochschulén, az ETH-n.

 

Diamant Elza 1920-as portréja. Fotó: Diamant-archívum, Janice Guy jóvoltából

 

Diamant Elza története regénybe illő – egy igazi 20. századi közép-európai családi tragédiába. Diamant Jakab kereskedő és Herzog Rozália ötödik, legkisebb gyermekeként született 1893. szeptember 11-én a Trencsénhez közeli Vágújhelyen (ma Nové Mesto nad Váhom, Szlovákia). Az asszimilálódott zsidó családban magyarul és németül beszéltek, a gyerekek képzésére pedig nagy hangsúlyt fektettek. Ketten közülük, Miksa és Elza, a mérnöki pályát választották.  

Elza a trencséni Katolikus Gimnáziumban érettségizett, majd 19 évesen, 1913 októberében iratkozott be az ETH általános mérnöki (akkori kifejezéssel kultúrmérnöki) szakára. Sem Budapesten, sem Bécsben akkor még nem lett volna erre lehetősége, de azt nem tudjuk, miért épp a svájci intézményt választotta. A négyéves képzést megszakítás nélkül járta végig, 1917 márciusáig.

 

Diamant Elza beiratkozási lapja a zürichi ETH archívumából. Fotó: Kovács Dániel

 

Az ETH archívumában ma is meglévő iratai alapján azt is tudjuk, mit tanult. A svájci képzés sokoldalúságára jellemző, hogy a mérnöki alaptudományok mellett a botanika és a fényképezés alapjait is elsajátíthatták a diákok. Elza emellett a szabadon választható tárgyak között hallgatott kémiát a híres amerikai szakembertől, Frederick Pearson Treadwelltől, tanult Goethe regényeiről a svájci irodalomtörténész Emil Ermatingertől és a középkori művészetéről Josef Zemp előadásában – hogy csak néhány órát említsünk.

A Diamant család korabeli fényképei között több fennmaradt, amely Elzát a zürichi időszakban ábrázolja.[7] Az egyiken a Svájc középső részén található Muotathalba tett kirándulás közben látjuk, egy lovashintón ülve. Egy másikon barátnéjával, talán hallgatótársával együtt látható – minden bizonnyal saját szobájában, hiszen a falon mérnöki rajzeszközök lógnak, a két fiatal nő feje között pedig egy igen látványos, vasbeton hidat ábrázoló kép látható a falra rajzszögezve. A kép jobb felső sarkában egy idős férfi portréjának részletét vehetjük ki – ő Diamant Jakab, Elza édesapja, aki 1916-ban hunyt el.

 

Elza (jobboldalt) és egy barátnője Zürichben. Fotó: Diamant-archívum, Janice Guy jóvoltából

 

A Diamant család 1917 körül. Középen ülve Diamant Rozália. Hátul balról Salzer Dávid és Diamant Teréz, Eichner Ilona és Diamant Miksa, Diamant Elza és Vajda Anikó. Fotó: Diamant-archívum, Janice Guy jóvoltából

 

Minden bizonnyal Diamant Jakab halála után, de még az első világháború vége előtt, valamelyik nyári hazautazás idején készülhetett az a családi fénykép, amely szintén fennmaradt a hagyatékban. Középen a matróna Rozália ül, immár férje nélkül. Mögötte felnőtt gyermekei: baloldalt Teréz és férje, Salzer Dávid, középen Miksa és felesége, Eichner Ilona, jobboldalt pedig Elza és sógornője, Vajda Anikó, akinek férje, Izsó nincs a képen. Talán katonai szolgálatát tölti, hiszen Salzer és Diamant Miksa is egyenruhát viselnek, a nőkön pedig az alkalomhoz illő vasárnapi viseletet látunk. Elza a több fényképén is visszatérő, kedvesen magabiztos mosollyal, fejét kissé előredöntve néz a kamerába. Beszédesek a háttérben látható hatalmas kádak is – Vágújhely híres szőlőtermelő vidéknek számít.

 

A Diamant Elza diplomázását hírül adó, német nyelvű sajtómegjelenések. Forrás: Deutsche Digitale Bibliothek

 

Bár tanulmányait 1917 tavaszán lezárta, Elza egy év kihagyással, 1918 júliusában szerzett diplomát. Ezzel ő lett az első egyetemi diplomás mérnöknő az ETH-n, négy évvel megelőzve az első építészt, a skót Flora Steiger-Crawfordot. Az egyetemen máig számon tartják, mint a szakma úttörőjét[8] – Magyarországon viszont, épp külföldi tanulmányai miatt, teljesen ismeretlen maradt a személye.

Elza hazai karrierépítésének ekkor már nem is a tradicionális társadalmi berendezkedés jelentette a legfőbb kerékkötőjét. A visszatérő frissdiplomásnak egészen új politikai valóságokkal kellett szembenéznie. 1918 végén cseh, szlovák és olasz katonák nyomultak be az ország északi részébe, és a következő év elejére Csehszlovákia megszállta azt. A Diamant család kettészakadt. Míg a szülők Vágújhelyen maradtak, három gyermekük a Romániához kerülő Erdélyben kezdett új életet.

A család történetét kutató Tibori Szabó Zoltán szerint ebben Diamant Izsó lehetett az úttörő, aki 1920-ban megalapította a Sodronyipar Rt. gyárát a Kolozsvárhoz közeli Aranyosgyéresen. Diamant Miksa és felesége, a családja révén Bánffyhunyadhoz kötődő Eichner Ilona 1921-ben költöztek Csehszlovákiából a Bihar megyei Fugyivásárhelyre (ma Oșorhei, Románia): Miksa itt alapította Elzával közösen a Meteor eternitgyárat.[9] Mindkét családi vállalkozáshoz ugyanaz az Erdélyben, 1920 után alapított pénzintézet, a Banca Centrală biztosított hitelt, amely a Romániának biztosított háborús kártérítésből származott.

Tibori Szabó Zoltán 1927-ig tudta nyomon követni a Meteor működését, ezt követően az üzem valószínűleg csődbe jutott. Miksa és Elza 1925-ben egy papírlemezgyárat is alapított Székelyhídon, amely 1928 végén a gazdasági világválság sodort el.[10] Elza ezt követően Nagyváradra költözött, ahol mérnökként dolgozott.[11]

Akárcsak üzleti vállalkozásai, Elza magánélete is fordulatosan alakult. A háború utáni években ismerkedhetett meg Max Michelup cseh festővel, akihez 1924. július 12-án Prágában feleségül ment.[12] Lányuk, Erika még ebben az évben megszületett. A házaspárról idilli fényképet publikált a Benedek Elek szerkesztésében megjelenő Vasárnapi Újság 1924. december 25-i száma, amelyen a „mérnöknő” feleség férjével annak méretes festményei előtt ül a műteremben. A valóság azonban távol állt ettől az idilli képtől. A művészként a Micheli nevet használó apa hamarosan otthagyta családját, így Elza egyedülálló, munkavállaló anyaként nevelte fel Erikát.[13]

 

Diamant Elza és Max Michelup a festőművész műtermében. Fotó: Diamant-archívum, Janice Guy jóvoltából

 

A nagyváradi időszakban a Miksánál sikeresebb üzletembernek bizonyuló Izsóval fonódtak szorosabbra a szálak. Fennmaradt egy fénykép az aranyosgyéresi gyárának építéséről, ahol az építési felirat alatt álló nő alakjában Elzát azonosíthatjuk – építőmesteri tudásának tehát már a kezdeteknél hasznát láthatta a család.[14]

 

Az aranyosgyéresi gyár építkezése az 1920-as évek elején, a tábla alatt minden bizonnyal Diamant Elza áll. Fotó: Tibori-Szabó Zoltán jóvoltából

 

Szakértelmével később is gyakran segítette ki a céget műszaki ügyekben. Diamant Izsó a harmincas évekre Kolozsvár gazdasági életének legismertebb tagjai közé számított. A Romániai Gyáriparosok Országos Szövetségének erdélyi ügyvezető alelnökeként otthonosan mozgott a vezető körökben, de a Korunk, a Keleti Újság és a Vasárnapi Újság alkalmi szerzőjeként az értelmiségiek is számontartották. Emellett komoly műgyűjteményt hozott létre, japán fametszetei és ex librisei messze földön híresnek számítottak.[15]

Elza tájékozottsága és pályaválasztása minden bizonnyal nagy súlyt nyomott abban, hogy testvére nem csak az irodalom, a művészetek és az üzleti élet terén hagyott komoly nyomot Erdély történelmében. Az 1920-as évek végén ugyanis Diamant Izsó az akkora már Európa-szerte ismert Josef Hoffmann bécsi műhelyét bízta meg kolozsvári irodaépületének, valamint saját otthonának megtervezésével. A két, ma is álló épület Hoffmann kései időszakának egyedülálló emlékei és Kolozsvár modern építészetének önálló fejezetét alkotják. Mivel a Diamant és a Lázár családok közeli kapcsolatot ápoltak, nem túlzás azt sem feltételeznünk, hogy Diamant Elza kulcsszerepet játszhatott a nála bő két évtizeddel fiatalabb Lázár Elzy pályaválasztásában is, aki bécsi építészeti tanulmányait követően Kolozsvárra hozta Gio Pontit.[16]

 

Diamant Elza az 1940-es években. Fotó: Diamant-archívum, Janice Guy jóvoltából

 

A harmincas évek virágzását azonban sötét időszak követte. A II. bécsi döntést követően Észak-Erdély újra Magyarországhoz került. Elza és Erika Nagyváradon maradtak, Izsó feleségével Aranyosgyéres helyett az anyaországhoz visszacsatolt Kolozsvárt választották. Vesztükre. 1944 májusának második felében a magyar hatóságok német támogatással Észak-Erdély teljes zsidóságát deportálták.

Az 51 éves Elzát és húszéves lányát Auschwitzba hurcolták; mindketten ott vesztek. Diamant Izsót feleségével, Vajda Anikóval és kisebbik fiukkal, Jánossal a megszálló németek tartóztatták le Kolozsvárott, ahonnan a Kasztner-transzporttal érkeztek Budapestre. Jánosnak és feleségének sikerült továbbutaznia a vonattal és eljutottak a biztonságos Svájcba. Izsó azonban szívbetegsége miatt Anikóval a Maros utcai kórházban keresett menedéket. Itt lettek a tömeggyilkos Kun András áldozatai. A családból csak néhányan tudtak elmenekülni Kanadába és Palesztinába.

 

Egy fényképekről ismert élet

A zürichi ETH első diplomás mérnöknőjéről, Diamant Elzáról alig tudnánk valamit, ha Diamant Miksa lánya, Anna nem menti meg a családi fényképeket. Ma a londoni születésű, New Yorkban élő képzőművész és galériás, Janice Guy tulajdonában vannak, aki nem más, mint Miksa és Ilona unokája, Elza dédunokahúga.

Nem tudjuk, hogy a fényképek hogyan kerültek Annához, aki még a második világháború kitörése előtt Palesztinába emigrált. Itt találkozott későbbi férjével, akivel 1946-ban Londonban telepedtek le. Később több utazásukba került, hogy találkozzanak a szétszórt és megtizedelt család meglevő tagjaival. Lehetséges, hogy Anna 1956-ban Kanadában kapta a fényképeket Salzer Teréztől, Elza testvérétől – aki némelyiken maga is feltűnik. De az is elképzelhető, hogy Teréz lányától, Kláritól, akivel Csehszlovákiában találkozott. Klári volt az utolsó, aki életben látta Elzát és Erikát az auschwitzi táborban.

Janice ezeken a képeken és történeteken keresztül kezdett megismerkedni azokkal a családtagokkal is, akikkel már nem volt lehetősége találkozni. „Már gyerekként is lenyűgöztek a fényképek, amiket egy bádogdobozban őriztünk otthon. Játszottam velük, kérdezgettem anyámat, kik ezek az emberek, és kitűztem őket a táblámra” – emlékezik vissza Janice, aki később művészként is a fotó médiumát választotta magáénak.

Első fényképezőgépét is egy családi úton kapta: egy szovjet gyártmányú Smena gépet Diamant Ferenctől, Anna öccsétől 1960-ban Moszkvában. Diamant Miksa és Ilona gyerekeikkel 1931-ben Moszkvába költöztek, ahol Miksa papíripari tanácsadóként kapott állást. Öt évvel később azonban, a növekvő sztálini paranoia közepette, kiutasították őket. Ferkó akkor érettségizett, és úgy döntött, mégis marad, hogy mérnöknek tanulhasson Moszkvában. Három hónappal később kémkedéssel vádolták meg, és egy szibériai gulágra hurcolták. 1960-ban 24 év után találkozhatott újra testvérével, Annával – ekkor ajándékozta unokahúgának a Smena kamerát.

Janice később DAAD-ösztöndíjjal járta ki a düsseldorfi képzőművészeti egyetemet. Itt olyan mesterektől tanult, mint Klaus Rinke, valamint az építészeti típus-fotósorozataikról ismert művészházaspár, Bernd és Hilla Becher. Korai, fényképalapú munkái a test és az én kapcsolatával foglalkoznak. Öt év után azonban Rómába, majd Nápolyba költözött és hosszú időre felhagyott a fényképezéssel: művészeti galériákat és rezidenciaprogramokat vezetett. 1998-2017 között saját galériát működtetett Murray Guy néven New York-ban. Ebben az időszakban megélhette saját korai munkáinak újrafelfedezését és újraértékelését is. A közelmúltig a Higher Pictures galéria partnere volt, manapság pedig többek közt saját archívumának rendezésével foglalkozik.

Az 1997-ben elhunyt Diamant Anna fontosnak tartotta, hogy továbbadja a családi történeteteket. Ezért élete alkonyán belekezdett egy memoár írásába, és a fényképek hátuljára írt megjegyzésekkel azonosította azokat a szereplőket, akiket ismert. Ma lánya, Janice őrzi ezeket a képeket, és folytatja tovább az édesanyja által kezdett családtörténet írását. Nekik köszönhető, hogy ma arcot tudunk rakni a szűkszavú adatok és tények mögé, és fel tudjuk idézni az ETH első diplomás építőmérnöknője, a magyar Diamant Elza emlékét.

 

 

Kovács Dániel

muzeológus, MÉM MDK

A szerző művészettörténész, a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ muzeológusa. A cikk a MÉM MDK „Magyar Építész Nők" című kutatási programjának keretében készült.

 

 

---