2023. szeptember 14–16. között a zürichi ETH adott helyet a „High-Tech Heritage: (Im)Permanence of Innovation” című szakkonferenciának, amely az 1970-1990-as évek közötti időszak high-tech építészetének minőségével, fenntarthatóságával, a korszak örökségének maradandóságával foglalkozott. A konferencia Európa minden tájáról vonzott előadókat; a három nap során többek között Londonból, Prágából, Párizsból és persze Budapestről is megismerhettünk példákat. A konferencia előadásait az ETH önálló kötetben is megjelenteti majd.
Az absztrakt elfogadását követően a MÉM MDK képviseletében arra nyílt lehetőségem, hogy Virág Csabának a gyűjteményünkben őrzött hagyatékát ismertessem a konferencián, két fontos, high-technek tekinthető épületre: a 2020 során lebontott Országos Villamos Teherelosztóra és a naphegyi MTI-székházra fókuszálva. Az alábbiakban néhány fontosabbnak ítélt előadás tartalmát idézem fel, illetve röviden ismertetem a sajátomat is.
A konferencia nyitónapján Matthias Kohler, az ETH Zürich építészkarának dékánja, Beat Eberschweiler, Zürich kanton régészeti és műemlékvédelmi igazgatója, valamint a két társszervező egyetem képviseletében Hans-Rudolf Meier (Bauhaus-Universität Weimar) és Silke Langenberg (ETH Zürich) üdvözölték a jelenlévőket. Ezt követően az ETH Zürich doktorandusza és a konferencia ötletgazdája, Matthias Brenner ismertette a konferencia alapvetéseit és a program lefolyását.
A projekt előzményeként fontos említeni az ugyancsak az ETH és a Bauhaus-Universität szervezésében megvalósult, 2022-es konferenciát, amely a posztmodern örökségét helyezte fókuszába. Brenner kifejtette, hogy a high-tech fókusz megtalálása ehhez képest kevésbé tűnt magától értetődőnek. Előadásában, amelyben a stílus meghatározását Reyner Banham (1922-1988) munkásságáig vezette vissza, röviden kitért a high-tech jellemzőire is: ezek az építészeti szerkezet hangsúlyossága, a kiszolgáló terek kiszervezése, a szín fontossága, a flexibilisen tovább hasznosítható, ipari jellegű terek megjelenése, a részletképzés iránti vonzalom, az indusztrális anyaghasználat és a technológiai esztétika lennének.
A konferencia számunkra egyik legérdekesebb előadását Petr Vorlík, a prágai műegyetem oktatója és a Docomomo tagja tartotta „High-tech a cseh késő szocializmus kontextusában?” címmel. Az előadás a két világháború közötti időszakig vezette vissza a cseh(szlovák) high-tech gyökereit, amikor a „techno-optimizmus” a fiatal csehszlovák állam identitásának szerves része lett. Erre kiváló példa az 1947-es párizsi világkiállítás csehszlovák pavilonja, Jaromír Krejcar munkája, amely úttörő mivolta révén Kenneth Frampton „The Other Modern Movement” című könyvének címlapjára is felkerült.
Az 1945 utáni időszakot Csehszlovákiában is az anyaghiány jellemezte, amelyre az építészek innovációval válaszoltak. Karel Prager például saját függönyfalat fejlesztett ki, a Machonin-házaspár pedig az új anyagok, a cor-ten acél és az oxidált alumínium homlokzati elemek használatát emelte be építészetébe. Vorlík szerint ez az improvizációs hajlam, de a történeti városszövetbe való illeszkedés igénye is egyaránt a cseh high-tech építészet fontos előzménye. Az adott gazdasági és kulturális környezet is fontos szerepet játszik: előadásában Vorlík kitért többek közt az 1970-es évek olajválságára és az ezt követően megjelenő, passzív energiát hasznosító épületekre. (Hasonló példákat később Bajorországból hozott Andreas Putz.)
Az irányzat konkrét követői között említette az ironikus nevű LO-TECH építészcsoportot (Tomáš Kulík, Jan Louda, Zbyšek Stýblo, Ivo Loos, Václav Múdra), valamint Vlado Milunić és Jan Línek párosát, illetve a libereci SIAL kollektíva munkáit. Utóbbiak esetében már a fenntarthatóság is felmerül szempontként: több tervüknél meglévő épületelemeket használnak újra.
Vorlík fontos következtetése, hogy az ún. keleti blokkban kevés a tiszta stílussal meghatározható munka. Az általa vetített példákon is különféle irányzatok ötvöződnek: megfigyelhetőek brutalista, high-tech, de posztmodern elemek is.
Másnap néhány érdekes esettanulmánnyal ismerkedhettünk meg. Georgios Eftaxiopoulos (University of California) a londoni Lloyd’s székház felújítását és jelenlegi állapotát mutatta meg a kissé elképedt közönségnek. Eftaxiopoulos leszögezte: a pandémiahelyzet következményeként nyilvánvalóvá vált, hogy a flexibilisnek tervezett high-tech terek korántsem viselik jól az átalakítást; a jó használhatóságnak elengedhetetlen feltétele a jó működtető csapat. De még ez is „soha véget nem érő innovációs kényszert” jelent a székház jelentette kihívások és persze az épület védettsége okán. Innen eredt előadásának címe is: „Innovation Ad Infinitum.”
Az aacheni egyetem professzora, Christian Raabe a város új egyetemi kórházának történetét mutatta be, érdekes ellenpontot képezve a Lloyd’s székházzal. A Weber, Brand & Partner, valamint Benno Schachner együttműködésében tervezett, 1971-1985 között felépült kórház a high-tech építészet egyik kevéssé ismert csúcsműve. A Kanadában látott minták alapján itt nem épület, hanem struktúra készült, legalábbis az építészek szavaival. Szerkezete valóban flexibilis és nagyléptékű átalakításokat is lehetővé tesz – a közelmúltban például új udvart alakítottak ki néhány kevésbé használt tér helyén, de az is mindennapos, hogy a kórházi funkció oktatásira vált. Az épület 2009 óta védett, és a jelenlegi kórházvezetésnek ezzel nincs is problémája.
Marcela Aragüez (IE University Madrid-Segovia) a londoni állatkertben található Snowdon-madárröpde felújításával foglalkozott. A Lord Snowdon, Cedric Price és Frank Newby együttműködésében, 1960-1961-ben tervezett és 1965-ben megnyitott, a látogatók számára is bejárható madárröpde a maga nemében úttörőnek számított és gyorsan az állatkert ikonikus építményévé vált. Formáját és funkcióját kizárólag a felhasznált technológia határozza meg, így a high-tech előfutárának tekinthető – hívta fel rá a figyelmet Aragüez. A közelmúltban a Foster & Partners vezetésével lezajlott felújítás azonban kénytelen volt lecserélni a háló teljesen elavult anyagát; a röpde így átláthatóbbá, légiesebbé vált, és mint kiderült, régi funkciójához képest sokkal alkalmasabb az újra – ma majomházként üzemel.
A szorosabban technológiatörténeti előadások közül kiemelkedett Uta Pottgiesser (TU Delft) prezentációja a laminált-ragasztott önhordó üvegszerkezetek történetéről. Prof. Dr. Catherine De Wolf (ETH Zürich) a párizsi Centre Pompidou ívelt üvegfelületeinek újrahasznosítására mutatott érdekfeszítő példát, a Maximum Architecture stúdió együttműködésében.
A harmadik nap előadásait a svájci műemlékvédelem doyenje, Bernhard Furrer indította, aki két, még az alpesi országban is radikálisnak számító gondolat mellett foglalt állást. Egyes, építészetileg egyértelműen kiemelkedő jelentőségű beruházások kapcsán (példaként Peter Zumthor vals-i termálfürdőjét említve) praktikusnak tartaná az azonnali műemléki védettség kimondását, amely szerepet kapna az eredeti koncepció és állapot megőrzésében, a tervező folyamatos bevonásával akár. Furrer azonban ugyanilyen fontosnak tartja a műemléki jegyzékek folyamatos revízióját és a törlés lehetőségének fenntartását is.
Regula Steinmann a civil és nonprofit Baukultur Schweizer Heimatschutz képviseletében a háború utáni épületek megismertetése, népszerűsítése érdekében folytatott kampányt mutatta be. Ehhez kapcsolódóan indította el a szervezet az abriss-atlas.ch honlapot, amely a közelmúltban lebontott épületeket dokumentálja. Steinmann emlékeztetett, hogy a bontások nem csak kultúrtörténeti szempontból problémásak, de a széndioxid-kibocsátás globális céljait is fenyegetik. Az építészeti örökség megóvását a Heimatschutz egyszerre látja szakmai és civil feladatnak: előbbiek részéből a szakmai inventarizációt sürgeti, az utóbbiakat aktív részvételre hívja fel.
Ezt követően mutatta be e sorok írója Virág Csaba munkásságát az Országos Villamos Teherelosztó, valamint a Magyar Távirati Ügynökség székházának történetén keresztül. Virág Csaba hagyatéka néhány évvel ezelőtt, rossz körülmények közül került a MÉM MDK-hoz. A konferencia apropóként szolgált arra, hogy a hagyaték 75 doboznyi anyagáról áttekintő lista, a 400 pausztekercs tartalmáról pedig részletes lista készüljön. Az előkerült, jellemzően eddig ismeretlen dokumentumokból állt össze az előadás tartalma, kitérve az épületek utóéletére is. A Magyarországtól nyugatra kevésbé ismert Virág Csaba munkássága a nemzetközi high-tech történetének érdekes, lokális fejezetét kínálja. Épületei (a Petr Vorlík által felhozott cseh példákhoz hasonlóan) egyszerre illeszkednek a nemzetközi előképekhez, de térnek is el azoktól bizonyos társadalmi és gazdasági adottságok okán.
Klára Ullmannová, a prágai műegyetem doktorandusza a híres Máj áruház példáján ugyancsak a korszak építészetének sérülékenységére mutatott rá. Védettsége ellenére az áruház jelenleg teljes felújításon megy keresztül, aminek keretében minden eredeti burkolati anyagától megfosztják. Ebben az eredeti tervezők egyike is közreműködik, míg másikuk ellenszenvvel fogadta a történteket. Ennek kapcsán Ullmannová joggal tette fel a kérdést: „kinek az örökségét reprezentáljuk, kinek a múltját őrizzük meg?”
A konferencia a két szervező képviseletében Kirsten Angermann (Weimar) és Silke Langenberg (Zürich) gondolataival zárult. Mindketten hangsúlyozták: a konferencia előadásai tanúbizonyságul szolgáltak arra, hogy a high-tech kategóriájába tartozó építészeti emlékek megőrzése, továbbéltetése speciális figyelmet érdemel, és hogy a korszak további kutatást igényel. A high-tech építészet speciális viszonya a médiához és a technológiához kétségtelenül izgalmas további kérdéseket rejt, akár a magyar építészeti örökség szempontjából is.
Kovács Dániel
