A prágai Cseh Műszaki Egyetem (České vysoké učení technické v Praze, ČVUT) Építészetelméleti és Építészettörténeti Tanszéke Petr Vorlík vezetésével évek óta több átfogó kutatási programot is vezet a régió második világháború utáni építészetével kapcsolatban. Mostanában zárul az egyik programjuk, amely az 1980-as évek építészetét vette fókuszba, egy másik azonban épp csak elindult. Ez a csehszlovák állami tervezőiroda történetével foglalkozik, a „Stavoprojekt 1948–1953: Az építészeti praxis kollektivizációja és ennek lenyomata a cseh tájban és településeken” címmel, ezúttal is a Cseh Kulturális Minisztérium támogatásával és a Cseh DOCOMOMO részvételével.
Bár a konferencia témája látszólag egy rövid időszakot ölel fel, valójában ez a régió történetének igen zaklatott, komoly változásokkal terhelt periódusa, amely ráadásul az elkövetkező évtizedeket is meghatározta. Az 1940-es évek végén a keleti érdekszférába került országokban államosították az építészeti szakmagyakorlást, és szovjet mintára központi építészirodákat hoztak létre. Ennek mikéntje azonban országonként eltért. Míg Magyarországon az Állami Építéstudományi és Tervező Intézet átalakításával elsőként létrehozott állami tervezőiroda, a MATI (Magasépítési Tervező Iroda) hónapokon belül további irodákra bomlott, és végül Budapesten szakosított, országosan pedig regionális, a minisztérium alá rendelt irodai rendszer alakult ki, addig Csehszlovákiában az 1948-ban létrehozott prágai Stavoprojekt mindvégig megtartotta a felettes szerv funkcióját a további, regionális leányvállalatok felett. A konferencia első alkalommal adott lehetőséget a különféle gyakorlatok regionális összevetésére.
A Műszaki Egyetem egyik nagyelőadójában rendezett, kétnapos konferencián összesen 26 előadó vett részt. Az egyes szekciókat Kimberly Elman Zarecor (Iowa State University), a nagyhatású „Manufacturing a Socialist Modernity: Housing in Czechoslovakia, 1945-1960” szerzője, Peter Szalay (Szlovák Tudományos Akadémia), Vítězslav Sommer (Cseh Tudományos Akadémia), valamint e sorok szerzője moderálta.
Az államosított tervezőirodák rendszerének alapsémáját, a szovjet szisztémát Richard Anderson (University of Edinburgh) ismertette előadásában, „The Sovietisation of Soviet Architecture, 1943–1963” címmel. Ebben a rendszerben négy szinten zajlott a tervezés. A helyi irodákban lakó- és középületeket terveztek; a minisztériumi tervezőrészlegekben típustervezés folyt; az Építészeti Akadémia neves alkotók vezette műtermeiben jellemzően presztízsprojektek tervei készültek; emellett zajlott tervezés az Építészeti Akadémia kutatóintézetében is. Anderson fő mondanivalója az volt, hogy bár a rendszer kívülről és távolról nézve igen konstansnak és szilárdnak tűnhet, valójában a folyamatos intézményi változások, átalakulások újra meg újra átírták. Jó példa erre, hogy bár a szocialista realizmus a Szovjetunióban már a harmincas évekre megjelent, a „kozmopolitizmus” csak az 1948-1949-es építészeti tisztogatás („Architecture Purge”) során vált szitokszóvá, amelyben olyan, korábban meghatározó alkotók sodródtak a partvonalra, mint Borisz Jofán.
A Szovjetunióba besorolt Észtország helyzetéről Marija Drėmaitė (Vilniusi Egyetem) számolt be. Az országot először 1940 júniusában szállták meg a szovjetek egy évre; ezalatt már létrehozták a kollektivizált központi irodát LTSR Komprojektas néven, jóllehet valódi építészeti produktum kevés valósulhatott csak meg. A második, 1944 júliusában bekövetkező megszállás idejére a korábban dolgozó építészek nagy része elhagyta az országot, így a szakmát jellemzően a Szovjetunióból áthelyezett vezetők formálták újra. A (részben az előző megszállás idejéből átvett) rendszer funkcionálisan elosztott feladatokat jelentett: az 1940-ben létrehozott Pramprojektas ipari építészettel, az 1941-ben alapított Komprojektas középület-tervezéssel, az 1944-től működő Lietprojektas és az 1952-ben alapított Miestprojektas a városi léptékkel, az 1950-től funkcionáló Zemprojektas mezőgazdasági tervezéssel foglalkozott. Mint a régió országainak jelentős része, az Észt Szovjet Köztársaság is szakemberhiánnyal küzdött. Jellemző történet Steponas Stulginskisé: az 1933-ban a prágai Német Műszaki Egyetemen diplomázott építészt hamis vádak alapján 1949-1955 között a gulágra küldték, hazatérése után viszont nem sokkal rehabilitálták és vezető pozícióba helyezték. A háború után diplomázott, új generáció végül az 1950-es évek legvégén vette át a szakma irányítását.
Stephanie Herold (Technische Universität Berlin) az NDK Mesteriskolájának történetével kínált érdekes párhuzamot a magyar hallgató számára, Marek Czapelski (Varsói Egyetem) a Stavoprojekttel párhuzamosan létrehozott lengyel ZOR történetével – ez lett az ottani Miastoprojekt-irodák elődintézménye. A további előadások részben mélyfúrásokat kínáltak egy-egy speciális szakterületen vagy a Stavoprojekt történetének részleteivel foglalkoztak. Ezek közül kiemelkedett a kutatási programot vezető Petr Vorlík előadása, aki nem csak a Stavoprojekt intézményi felépítésével, de az itt zajló munka bemutatásával is foglalkozott.
A második nap fénypontját a magyar érdeklődő számára Igor Marjanović (Rice School of Architecture) és Katerina Ruedi Ray (Bowling Green State University) előadása kínálta. A két oktató az NDK, Csehszlovákia és Magyarország építészeti oktatásának összehasonlító elemzésével foglalkozik. „Red Worlds: Architectural Education, Centralisation and Politicisation in East Germany, Czechoslovakia, and Hungary, 1945–1958” című előadásukban többek között szóba került, a három országban az oktatók és hallgatók mekkora hányadát távolították el politikai okokra hivatkozva, milyen módon militarizálták az egyetemi oktatást, és hogyan vezették be a különféle stiláris változásokat a tanrendekbe. Itt is hallottunk példákat az egyetemi oktatók meghurcolásáról: a pozsonyi Eugen Kramár és Alfred Piffl professzorokat Prágában bebörtönözték, de itt is tervezőként dolgoztatták őket. Érdekes párhuzamokat kínált a hallgatók részvétele az építés gyakorlatában, a vidéki emlékek megőrzésének fókusza, a női hallgatók létszámának emelkedése, valamint a művészeti oktatás hagyományainak erősítése.
Marcela Hanáčková (Prágai Építészeti Intézet, Mendel Egyetem, Brno) előadásában az utóbbi szempontokhoz kapcsolódva is érdekfeszítő példákat mutatott fel Csehszlovákiából. Az új településként létrehozott Zvíroticén a népi építészetre alapozott típusházakat emeltek, míg a ma Szlovákiához tartozó Nová Dubnicá városi léptékben kínál példát a népi inspiráció alkalmazására. Utóbbi tervei annak a Jiří Krohának a műtermében készültek, aki a rezsim kivételezett alkotójának számított, és saját műtermet tarthatott fenn – legalábbis addig, amíg egy korábbi munkatársa vádjai alapján ezt meg nem szüntették.
A konferencia záróelőadását Kimberly Elman Zarecor tartotta, aki összegezte a könyvének megjelenése óta előkerült új forrásokat, és meggyőzően hangoztatta, hogy a korszak építészeti kutatása a régió határain messze túlmutató érdeklődésre számíthat.
Bár az elhangzottakról nyilvános felvétel nem készült, a konferencia válogatott előadásait a szervezők tanulmánykötetben tervezik megjelentetni.
A konferencia honlapja: https://stavoprojekt48.cz/
Kovács Dániel
