Minden bizonnyal az utolsó képviselője volt a művészettörténet és a műemlékvédelem azon generációjának, amelynek tagjai még közvetlenül és szorosan kapcsolódtak a két háború közötti időszak tudományos életét meghatározó személyekhez, illetve hagyományokhoz. Az ELTE művészettörténet tanszékén többek közt Gerevich Tibor előadásait hallgatta, de részt vett Fülep Lajos akadémiai székfoglalóján is, műemlékes pályafutását pedig 1955-ben, a Várgondnokság Műemléki Csoportjánál kezdte. A vizsolyi református templomról írt szakdolgozatának eredményeit 1957-ben publikálta a Művészettörténeti Értesítő hasábjain, bizonyságot téve a tudományos kutatómunka műveléséhez szükséges készségeiről, amelyek kiemelkedő idegennyelv-tudással, diplomáciai érzékkel és tárgyalókészséggel egészültek ki. Korántsem véletlen, hogy egykori tanárai, Dercsényi Dezső és Entz Géza már 1957-ben megbízták az ebben az évben alapított OMF közép-európai intézményközi kapcsolatrendszerének megalapozásával. Ez a tevékenység gyakorlatilag végigkísérte pályafutását. A magyar delegáció tagjaként jelen volt az 1964-es II. Nemzetközi Műemlékvédelmi Kongresszuson Velencében, amelynek során a Velencei Kartát is megszövegezték. Az eseményt előadása mellett a Nagypál Judittal közösen rendezett, az OMF addigi eredményeit bemutató kiállítással gazdagította. Úgyszintén oroszlánrészt vállalt az ICOMOS Budapesten rendezett III. Nemzetközi Kongresszusának megszervezésében és sikerében, olyannyira, hogy Raymond Lemaire főtitkár felajánlotta számára a szervezet Párizsban nyíló, új központjának vezetését.
Hokkyné Sallay Marianne azonban Budapesten maradt, folytatva az OMF-ben megkezdett munkáját. Az intézmény alapítását követően részt vett a soproni műemléki kutatásokban, majd elsősorban a restaurálások körül bábáskodott. Alig rendeztek zsűrit nélküle, ahogy a restaurátor-műhelyek megszervezésében is vezető szerepet vállalt, alaposan elmélyülve újabb és újabb témákban. Ő maga így nyilatkozott erről: „Az én munkám kétharmad részben igen messze állt a művészettörténettől, például nagyon sokat olvastam annak érdekében, hogy tudjam, miként kell szigetelni, illetve, hogy hova fordulhatok ez ügyben. […] Az eredményes vezetői munkához, valamint ahhoz, hogy a folyamat ellenőrizhető legyen, szükség van arra, hogy az ember ismerje a körülményeket, a szükségleteket.” Gyakorlati és elméleti tudása egyaránt megkérdőjelezhetetlenül érvényesült, középkori falképekről írt tanulmányi a mai napig alapvető fontosságúak, legyen szó a cserkúti hónapkép-ciklusról, Szalonna vagy Mecseknádasd freskóiról.
Az intézmény alapítását követően szinte azonnal Entz Géza jobbkezeként segítette a Tudományos Osztály munkájának koordinálását, majd 1977-től megbízott, 1980-tól pedig kinevezett osztályvezetőként – egészen 1994-es nyugdíjba vonulásáig – immár egymaga felelt az idővel mintegy 120 fősre bővült részlegért. Kollégái egybehangzó véleménye szerint „nyitott ajtót vitt” – nem volt olyan kérdés vagy probléma, amellyel ne fordulhattak volna hozzá, és amelyet ne igyekezett volna azonnal megoldani, mindvégig távol tartva magát és osztályát a helyenként pártpolitikai természetű külső tényezőktől. Határozott, de emberséges vezetőként emlékeznek róla, aki kollégái fölé védőernyőt borítva, folyamatosan az elmélyült munkavégzésükhöz szükséges feltételek megteremtésén fáradozott, saját tudományos előmenetelét is feláldozva osztályáért.
A műemlékvédelem és a művészettörténet élete végéig foglalkoztatta. 2023 nyarán hosszú interjú keretében beszélt pályafutásáról, kollégáiról, továbbá a műemlékügyet, annak aktuális kérdéseit érintő meglátásairól. A beszélgetések során derűsen nyilatkozott, beszámolóit a munkatársai és szakmája iránti szeretet, megbecsülés jellemezte, amelyhez valamennyi esetben szilárd, átgondolt értékítélet, valamint a műemlékek bármi áron való megóvása iránti elkötelezettség párosult.
Kedves Marianne! Nyugodjék békében.
Forrás: „Legyünk teljesen tárgyilagosak”. Interjú Hokkyné Sallay Marianne művészettörténésszel, 1–2. rész. Enigma, 31. 2024. No 121. 7–43., 44–88.
