Irány a Balaton-felvidék!- Dörgicse középkori kincsei 2.

A Balaton-felvidék építészeti örökségét bemutató sorozatunkban legutóbb az egykori Kisfaluddörgicse romtemplomát mutattuk be, most a település központjában álló, szintén egész évben szabadon megtekinthető Szentpéter- vagy Felsődörgicse egykori plébániatemplomának maradványait javasoljuk felkeresni.

Az írott források és a régészeti nyomok tanúsága szerint a középkori Dörgicse utótagú települések közül a később "Felső" előnévvel emlegetett falu lehetett az egyik legkorábbi. Lakóiról és birtokosairól hallgatnak az oklevelek egészen a 13. századig, amikor is a Bogát-Radvány nemzetség tagjai és a tihanyi apátság osztoztak a földjein. A világi és egyházi tulajdonosok viszonya nem volt felhőtlen, erről oklevelek is tudósítanak. Az ősi birtokához ragaszkodó nemesei família olykor erőszakos földfoglalástól sem riadt vissza. A két fél viszonyának rendezését követően a település templomát közösen tartották fenn. A mai templomrom sajátosan mutatja be a középkori elit viszonyát az egyházi épületekhez, és a templomok jelentőségét a középkori településeken.

Először az 1950-es évek végén vetődött fel a magasan álló felsődörgicsei templom helyreállítása. A rom kitakarítását kisebb szintegyengetés kísérte, amely gyorsan régészeti feltárássá alakult, mert a magas templom északi oldalán egy másik templom sokkal alacsonyabb, roncsolt falszakaszai kerültek elő. A helyreállítás során elkészült a templomromok kiegészítése, amellyel a helyszínen az alapos megfigyelő számára érthetővé válik az épületek elrendezése.

A két templom közel azonos nagyságú és kiterjedésű volt: egyetlen, tagolatlan, teremszerű hajójukhoz kelet felől a hajónál keskenyebb, egyenes záródású szentély csatlakozott, és a közös falban két helyen is össze voltak egymással nyitva. Belső elrendezésük, tereik tagolása azonban jelentősen eltért. Az északi, alacsonyabb romként fennmaradt templom legalább két szakaszban épült meg. A legkorábbi része a keleti kétharmada, a hajóval, a szentély előtti lépcsőkkel, és a szentéllyel. Az utóbbi érdekes vonása, hogy bár eredetileg négyzetes formájúra épült és egyenesen záródott, utólag belül ívesre faragták, talán, hogy jobban hasonlítson a középkori félköríves szentélyek formájára. A hajóban lévő lépcső, és a rajta lévő építmény rekesztő funkcióval rendelkezett. A középkori nagy templomokban a liturgikus teret, a szentély környezetét magas, díszesen tagolt, pompás faragással ellátott, olykor drága textilfüggönyökkel is takart szentélyrekesztő építményekkel látták el. A liturgikus cselekmények jó része így rejtve maradt a legtöbb hívő előtt, azt csupán a rekesztő mögé engedett kiválasztottak láthatták. Hasonló, persze sokkal szerényebb rekesztők egészen kis templomokban is előfordulhattak, különösen ott, ahol a birtokos nemesség igényelte a miséken való elkülönítést a többi hívőtől. A dörgicsei hajó és szentély lerekesztésére csak nyomok utalnak, de valószínű, hogy az az említett Bogát-Radvány nemzetség tagjainak templombeli helyét jelölte ki. A nemesi családok már a 11-12. század folyamán elkezdtek temetkezni az általuk látogatott és támogatott templomokba, így azok a família őseinek nyughelyeivé, a családi hagyományok meghatározó helyszíneivé váltak. Ehhez a korszakhoz tartozik az az apró márványtöredék, amely az ásatások során került elő, és egy finomabb belső építmény, rekesztő, vagy oltár részlete lehetett. A templom egyszerű formái nem segítik korának meghatározását, de a faragvány a 11-12. század fordulójáról való.

A funkciók és a lakosság bővülése miatt még a 12. század folyamán a hajó nyugati oldalát egy négyzetes bővítménnyel toldották meg. A kis helyiség sarkai körül falazott pillérek indulnak, de a rom olyan alacsonyan maradt fenn, hogy sem e pillérek hasznát, sem pedig a bővítés egykori formáját nem tudjuk pontosan elképzelni. Valószínűnek tűnik, hogy az új épületrész emeletes volt, alul boltozott lehetett. Az egykori építmény, a korszakban nem egyedülálló módon, talán a halottak emlékét ápoló liturgiával összefüggő térként azonosítható, ezzel a kegyúr nemesi családhoz köthető.

A felsődörgicsei egyház még így is igen aprócska volt, a bővítés után alig lett nagyobb, mint 70 m². A lakosság számbeli gyarapodása, különösen pedig a tihanyi apátság, mint új birtokos megjelenése lehetett az oka a következő átépítésnek, amely úgy valósult meg, hogy a meglévő templom álló északi falához egyszerűen egy másik épületet ragasztottak. Az új templom hajója tagolatlan volt, téglalap alaprajzú szentélye és a hajó közé egy kis térrészt illesztettek, pontosan abban a vonalban, ahol a korábbi templomban a rekesztő állt. Ezzel a régebbi rész elrendezését mintegy „átvetítették” az újba, a kettő között pedig átjárást is nyitottak. A kevés részletforma, a megmaradt nyílások és a karcsú arányok a 13. századra teszik a bővítés idejét, arra korszakra, amikor a korábbi birtokos nemesi család és a tihanyi apát megállapodtak a templom közös fenntartásáról.

Gyakran előfordul a szak- és ismeretterjesztő irodalomban is az a téves nézet, miszerint Felsődörgicse a Kárpát-medencében teljesen egyedül álló ikertemplom példája. Az iker kifejezés valójában nehezen értelmezhető egyházi fogalomként, a jelek szerint a dörgicsei két épület egy plébániatemplom volt, eltérő társdalami státuszú közösséggel. A duplázott templomforma ugyan nem gyakori, de nem is teljesen társtalan a korszakban, igaz a dörgicseitől eltérő okokkal indokolható. Általában a település lélekszámának növekedése mellett az ilyen típusú bővítés új adományozó, vagy kegyúr feltűnésének a nyoma lehet, és gyakran temetkezési kápolnaként is értelmezhető. A legközelebbi példa a ma Balatonakali határában feltárt (és a továbbiakban szintént tárgyalásra kerülő) egykori Ságdörgicse temploma, de hasonló a kánai apátság (ma Bp. XI. kerület), vagy a sopronhorpácsi templomok bővítése is. Mindegyik esetben egy-egy oldalhajó-szerű bővítményt, azaz önálló templomteret ragasztottak a meglévő épülethez, és a korábbi, közös fal áttörésével biztosították az átjárást.

A régészeti kutatás eredményei közül egy a templommal csak távolabbról összefüggő érdekességet is meg kell említenünk. A terület a késő római időszakban egy temetőkörzet lehetett, amelyben kisebb építmények fogadták be a sírokat. A korai templom falaiban megfigyelt jelenségek arra utalnak, hogy egy ilyen építmény maradványait használták fel annak építése során, pontosabban a templomot egy sírépítmény helyére emelték. A Balaton-felvidéken gyakran kerülnek elő középkori építmények feltárásakor római előzmények. Úgy tűnik, hogy az egykori római települések és villagazdaságok romjai 700-800 év után is használhatónak bizonyultak a területet birtokba vevő magyarok számára.

Ha Felsődörgicse különleges templomát elhagyva a Balaton felé vesszük az irányt, rövidesen elérjük az egykori Boldogasszony- vagy Alsódörgicse templomának festői romjait. A település felett lévő kilátóhely történetével, és középkori emlékeivel ismerkedünk a következő alkalommal.

Jankovics Norbert
rajzok: Koppány Tibor

fotó: Hack Róbert