Cookie / Süti tájékoztató
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy az memmdk.hu honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében cookie-kat alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
Elfogadom

Irány a Balaton-felvidék!- Dörgicse középkori kincsei 1.

A nyár közeledtében bízva új sorozatot indítunk honlapunkon. A célunk, hogy a világörökség várományosi listán szerepelő Balaton-felvidék középkori építészeti örökségét célzottan mutassuk be.

A szóba kerülő helyszínek az Veszprémi Főegyházmegyei Levéltárral közös OTKA kutatási projektünkben is szerepelnek. Azon kívül, hogy ezek az emlékek tudományos, és építészeti szempontból is fontosak, bátran javasoljuk őket gyalogos vagy kerékpáros kirándulási célként. A tavaszi időben kitűnő piknik helyek, egy forró nyári nap végén pedig érdemes legalább egyszer a romfalak mellől megtekinteni egy naplementét. Többségük festői környezetben, szabadon látogatható egész évben. Irány tehát a Balaton-felvidék!

 

A Dunántúl középős tájai, különösen a Balaton környéke, sajátos természetföldrajzi adottságaival minden történeti korszak emberét vonzotta az állandó megtelepedésre. A középkor folyamán a tó és környezete által kínált természeti javakon sűrű településhálózat alakult ki, ennek megfelelően sok plébániatemplom épült. Az utóbbiak művészettörténeti kapcsolatai nem mindig a legszorosabbak, a Balaton közelében szép számmal fennmaradt középkori épületek előképei sokszor nem a közvetlen környezetükben keresendőek, hanem távolabb, a falut birtokló földbirtokosok kapcsolatrendszerében. Így jön szóba az István által alapított székesfehérvári Szűz Mária prépostság, a veszprémi püspökség, a pannonhalmi vagy a tihanyi apátság művészeti hatása, amelyek nagy tekintélyű egyházi intézményei mind jelentős birtokokkal rendelkeztek a Balaton környékén.

A mai Dörgicse település külterületén a középkorban öt önálló település létezett, melyeknek mind volt saját temploma. A plébániának és templomának a közösség életében sokkal fontosabb szerep jutott a mainál. Az azonos lakóhellyel rendelkező közösségek, később falvak természetes központjai, kezdetben első, és talán kizárólagosan szilárd anyagból létesült építményei voltak, ahol a lakók menedéket találhattak vész esetén, szükség esetén falai között javaikat is biztonságban tudhatták. A templom a közösség és egyén életének minden fontos mozzanatában helyet kapott, lévén sokáig a települések egyetlen középülete, sőt egyetlen nem változó helyű építménye. Mivel az egyház földje megszentelt, tetszőlegesen nem költöztethető, mint ahogyan az Árpád- kor kezdetén a falvak házainak zöme, amelyek konkrét helyét a lakosság a település határán belül gyakran cserélte. A templomban zajlott minden újszülött keresztelése, itt kötötték a házasságokat, és a templom körüli temető adott végső nyughelyet a település lakóinak. Később a plébános vezette a plébániai anyakönyveit a születésekről, házasságkötésekről és elhalálozásokról. A plébániaként használt első templomok az ismeretlenség homályába vesznek. Az írott források általában hallgatnak róluk, István-kori épület egy sem maradt, e korai egyházak többsége valószínűleg már a 11. századi pogánylázadások során megsérült, vagy elpusztult, és egyébként is sok lehetett közöttük a nem maradandó anyagból épült. A szerényebb anyagi lehetőségekkel bíró közösségek a középkor későbbi időszakaiban is csupán paticsfalú, vagy fatemplomokkal rendelkeztek. Az államalapítás és az egyházszervezés folyamatának lezárása a 11. század végére teremtett olyan feltételeket, amelyek a települések szaporodásához, és ezzel plébániatemplomok tömeges építéséhez vezettek. A tíz település számára felépítendő közös templom előírását, amely István törvényeiben szerepelt, ezt megelőzően valószínűleg csak kevéssé lehetett betartani, a letelepült közösségek temetői a régészeti kutatások tanúsága szerint, megfelelve az egyházi előírásoknak is, 1100 körül már a templomok körül bekerített, megszentelt területen találhatóak.

A dörgicsei kirándulást javasoljuk a település Balatontól legtávolabb eső északnyugati szélén kezdeni. Itt a mai Kisdörgicse határában a mezőn, szabadon áll az egykori Szentmiklós- vagy Kisfaluddörgicse templomának romja. Az apró épület kis lélekszámú közösséget szolgált ki, és valószínűleg már a 12. század második felében felépült. Az Árpád-kori hazai templomépítészet típusalkotó példája: rövid, csaknem négyzetes templomhajóját kelet felől a hajónál kissé keskenyebb, félköríves szentély bővítette. Tornya nem volt. Bejárata a nyugati oldalon nyílt, itt a hajó nyugati szakaszát elfoglaló, egyetlen ívvel megépített karzat alá érkezett a belépő. Az emeletre a fal mellett vezethetett fel egy egyszerű fa lépcső. A nyugati karzatok építése a középkorban némileg eltérő céllal történt, mint a későbbi évszázadokban. Elsősorban önálló liturgikus terek voltak, saját oltárral, amelyeken kis létszámú hívőnek mutattak be misét. A halottak emlékének ápolása, a Mindenszentek kultusza is a nyugati, emeleti épületrészeken zajlott. Nem énekes, vagy orgonakarzatként, és főként nem kegyúri páholyként kell tehát elképzelnünk e nyugati karzatokat, a szakirodalom ma már meghaladta ezt az értelmezést.

Az alacsonyabb falakkal fennmaradt szentélyben ma is ott van az egyetlen kőből faragott oltárlap, amely szorosan a szentélyfalhoz tapad. Ez az elrendezés is eltér a ma megszokottól: a középkori liturgia szerint a pap a híveknek háttal, az oltár felé fordulva végezte a liturgikus gyakorlat nagy részét. A kis épületben egykor csendes félhomály uralkodott, az apró hajó-, és szentélyablakok csak kevés fényt engedtek a térbe.

A rom a balatoni kőépítészet remek példánya, és a tartós középkori építési technológiák bizonyítéka: a templom felhagyására valószínűleg már a Hódoltság idején sor került, romjai azonban a mai napig magasan állnak.

Utunkat Dörgicse központja felé folytatjuk, a következő alkalommal Szentpéter- vagy Felsődörgicse középkori templomát mutatjuk be.

Jankovics Norbert
 

fotó: Hack Róbert