Cookie / Süti tájékoztató
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy az memmdk.hu honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében cookie-kat alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
Elfogadom

Falképmásolatok a Tervtárból

Sorozatunkban a Tervtár egyik leglátványosabb gyűjteményi egységét, a középkori falképekről készült másolatokat mutatjuk be egy-egy esettanulmányon keresztül.

Az MDK Tervtárában őrzött közel 900 akvarell- és pauszmásolat, mely a történeti Magyarország mintegy kilencven középkori falképegyüttesét dokumentálja, mind a falképfestészet, mind a műemlékvédelem történetének kulcsfontosságú forrása. Az 1860-as és az 1930-as évek között készült, a falképeknek a mainál korábbi állapotait megörökítő kópiák e sérüléseknek, átfestésnek, olykor a teljes pusztulásnak kitett műfaj esetében gyakran kiemelkedő forrásértékkel bírnak; a többségükben az intézményes magyar műemlékvédelem első ötven évében, annak megbízásából készült másolatok ugyanakkor a műemlékek dokumentálásával kapcsolatos törekvések, az idők során változó igények tükrözői is.

A gyűjtemény falképmásolatait középpontba állító sorozatunk célja a műfaj tudománytörténeti jelentőségét, fejlődését, lehetőségeit és korlátait megvizsgálni egy-egy esettanulmányon keresztül, egyúttal azt is szemléltetve, tanulmányozásuk hogyan gazdagíthatja a középkori falképfestészet és ikonográfia, az egyes műemlékek, valamint a műemlékvédelem történetére irányuló kutatások eredményeit.



 

Kolozsvár, Szent Mihály-templom

 

A kolozsvári Szent Mihály-templom – ma a boltozati zárókő címere alapján Schleynig-kápolnaként ismert – délnyugati toronyaljának 15. századi falképdíszítése egyike az intézményes műemlékvédelem megalakulása előtti korai feltárásoknak. Az MDK gyűjteményei számos írott és képi dokumentumot őriznek a falképek mintegy másfél százados utóéletére vonatkozóan, melyek közül a Gróh István nevéhez fűződő 1904-es akvarellmásolatok jelentős forrás-, és egyben esztétikai értéket képviselnek.

A lehulló vakolat alól előtűnő falképekre elsőként Rómer Flóris figyelt fel 1864-ben, majd amikor négy évvel később a Magyar Történelmi Társulat első vidéki gyűlése alkalmával ismét Kolozsváron tartózkodott, fel is tárta az ekkor levéltárként használt helyiség északi és nyugati falának ábrázolásait. A Tudományos Irattárban őrzött jegyzetfüzeteiben, melyekbe utazásai során tett megfigyeléseit rögzítette, a templomban tett mindkét látogatásának nyoma fellelhető; az 1864. augusztus 25-i bejegyzés tartalmazza – a templom épületére és berendezésére vonatkozó számos vázlatos feljegyzés, rajz és művészettörténeti észrevétel mellett – az „archivum” falképeinek első írásos említését.

A Rómer által feltárt együttes lemásolására negyven évvel később került sor, a történeti Magyarország középkori falképanyagának akvarellek általi megörökítésére irányuló, a 20. század első évtizedében új lendületet kapó dokumentálási tevékenység keretében. A Műemlékek Országos Bizottsága 1903 júniusában bízza meg Gróh István rajztanár-restaurátort a templom akkor ismert falképeinek dokumentálásával. A Gróh által a következő év őszén benyújtott kópiák közül öt a kápolna északi falának Passió-ciklusát örökíti meg: egy-egy akvarellen az alsó regiszter három töredékes jelenete, valamint a ciklus következő négy epizódja – Krisztus egyik ítélete, a Tövissel koronázás, Krisztus megostorozása és a sokalakos Kálvária-jelenet – látható. Két további másolat a nyugati fal Vir dolorum arma Christivel-töredékét és a déli fal Rómer által nem említett Utolsó Ítéletét ábrázolja, mely feltehetően ekkor került napvilágra.

Gróh – akihez a Tervtárban őrzött közel 900 akvarellmásolat csaknem fele köthető – a korabeli források alapján nem egyedül végezte a mintegy negyven falképegyüttes dokumentálását; az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola tanáraként diákjait is bevonta a munkálatokba, akiknek a személyére azonban ritkán derül fény. Ezért is értékes forrás Lipóth Ferenc, az első világháborút követő hadifogságban fiatalon elhunyt festőművész 1912-es, a MOB-nak címzett levele, melyben felajánlva szolgálatait a bizottságnak, a műemlékek dokumentálása terén szerzett első tapasztalataként a kolozsvári Mátyás templom (sic!) freskóinak lemásolását jelöli meg, melyet mint Gróh István tanár úr tanitványa az ő vezetése alatt végzett. A mester és tanítványa közötti munkamegosztás – és így az akvarellek pontos szerzősége – a rendelkezésre álló források alapján nehezen megítélhető. A bizottság értékelése alapján nagy gonddal és lelkiismeretességgel készült szép vázlatok mindenesetre kielégítették az akvarellel mint dokumentációs eszközzel szemben támasztott korabeli elvárásokat; a kompozíciók részleteket illetően is hű visszaadásán túl a másolatok a falképek állapotát is pontosan rögzítik, plasztikusan érzékeltetve a festett felület és a vakolat hiányait, a repedéseket, valamint egyéb sérüléseket és szennyeződéseket.

A 120 évvel korábbi állapotot dokumentáló akvarellek jelentősége egyrészt, hogy mára elpusztult, vagy kevésbé jól értelmezhető részletek megörökítése által értékes információval szolgálnak olyan töredékes ábrázolások leírásához, mint a Passió-ciklus Bevonulás Jeruzsálembe, Utolsó Vacsora és Krisztus az Olajfák hegyén epizódjaiként azonosítható indító jelenetsora. Ugyanígy a nyugati fal kompozíciójának kutatásában is szerepet kapott az akvarellmásolat, melyen a Fájdalmas Krisztust övező, a Passió különböző mozzanatait felidéző armák – a kompozíciót két oldalról keretbe foglaló létra és oszlop, a kereszt, a Krisztust megtagadó Péter feje, a Krisztus balján feltűnő ecetesvödör vagy az ütéseket felidéző kéz – egyes részletei a falkép mai állapotánál jobban olvashatóak. A másolat és a ma látható töredékek alapján feltételesen azonosítható az a motívum is, amit Rómer egy püspöki mitrával és bottal ábrázolt donátoralakként ír le, és amelyre a szakirodalomban ismételten feltűnő Vir dolorum donátorral azonosítás visszavezethető. A Vir dolorum jobbján kivehető, hosszú fehér süveget viselő fej sokkal inkább a Krisztus egyik megaláztatására utaló arma kompozíciós analógiák alapján egy köpő arc – lehet, akárcsak az alatta átlósan elhelyezett pálca, mely talán az őt x-alakban keresztező, az akvarellen halványan felsejlő másik rúddal együtt a Töviskoronázás eszköze.

Az akvarellmásolatok forrásértékét növeli, hogy – a korabeli fényképfelvételek mellett – az 1942-es restaurálás előtti állapot képi dokumentumai. A munkálatokat, melyeket Szentiványi Gyula MOB-főtitkár irányításával fia, Szentiványi Endre, és Farkas Tibor restaurátorok kezdtek el az év őszén, a háborús mozgósítás és a téliesre forduló időjárás egyaránt nehezítették: Sajnos, Szentiványi fiát behívták. Itt maradt második művészünk és restaurátorunk is elkészül innen az első nappali fagy után. Így a freskó-restaurálás egy része tavaszra marad – tudósít Baráth Béla kanonok-plébános Lux Kálmánhoz címzett, október 22-i levelében; a Passió-ciklus Kálvária-jelenetét és középső regiszterét érintő, majd félbehagyott munkálatok befejezésére azonban a háborús körülmények között már nem került sor.

Az utókor által egyértelműen negatívan értékelt, átfestés jellegű beavatkozás eredménye érdekes kontrasztot alkot a Szentiványi Gyula által 1943 januárjában publikált restaurálási elvekkel: Általában minél kevesebbet festeni és soha semmi körülmények közt semmit sem átfesteni. A jó restaurátor kellékei: abszolút alárendeltség a restaurálandó művel szemben...nagy ön­mérséklet, határtalan türelem és lelkiismeretesség... Bár az eredeti és átfestett részletek szabad szemmel nem mindenütt elkülöníthetőek, az akvarellmásolatok, a restaurálás előtt és után készült, valamint a mai állapotot dokumentáló fotók összevetése jól szemlélteti a beavatkozások mértékét. Így például különösen szembetűnőek a Kálvária-jelenet nagymértékben sérült jobb alsó részét érintő kiegészítések, melyek olyan valószerűtlennek ható megoldásokhoz vezettek, mint János evangélista köpenyének a kék ruha és vörös bélés dekoratív kontrasztjával játszó cirkalmas fodrai, a földre hulló köpeny homorú íve, vagy a szent mögött álló, a megfeszített Krisztusra mutató százados természetellenesen kitekert lábfeje.

 

 

Dr. Kónya Anna

 

Felhasznált források:

 

MÉM MDK, Tudományos Irattár, MOB-iratok, 1903/342; 1904/ 649, 666; 1906/124; 1912/310; 1942/240; 1943/60, 74, 267.

MÉM MDK, Tudományos Irattár, Rómer-jegyzőkönyvek, XIV., XXVI.

MÉM MDK, Tudományos Irattár, Lymbus, ltsz. K 1690, Nos. 265–285 (Lux Kálmán-hagyaték); ltsz. K 1836, No.  27 (MOB történetére vonatkozó iratok); ltsz. K 1839, No. 6; ltsz. K 1840, Kolozsvár, Szent Mihály-templom (Szentiványi Gyula-hagyaték).

 

Szakirodalom:

 

Drăguţ, Vasile. Arta gotică în România. Bukarest: Editura Meridiane, 1979. 236–237.

Farbakyné Deklava Lilla–Pattantyús Manga–Sárossy Péter–Serfőző Szabolcs: Fejezetek a magyar restaurálás történetéből. In: Amplius vetusta servare: First results of the European Project: Historical Archive of European Conservator-Restorers. Matteo Panzeri– Cinzia Gimondi. Saonara–Lurano, Il prato–Associazione Giovanni Secco Suardo, 2006. 76–77.

Grandpierre Edit: A kolozsvári Szent Mihály templom. [Kolozsvár], Minerva, 1936. 29–32.

Jánó Mihály: Színek és legendák. Tanulmányok az erdélyi falfestmények kutatástörténetéhez. Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda, Pallas-Akadémia Kiadó, 2008. 49, 59–60, 65–67, 70.

Kónya Anna: Eucharistic Imagery in the Late Gothic Wall Paintings of Transylvania (c. 1440-1530). Doktori disszertáció, CEU, Középkortudományi tanszék, Budapest, 2020. 53–58, 96–107, 331–334.

Lángi József–Mihály Ferenc: Erdélyi falképek és festett faberendezések, 3. kötet. Budapest, Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ, 2006. 75–77.  

Magyarországi művészet 1300–1470 körül, 1. kötet. Szerk. Marosi Ernő. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1987. 705.

Pattantyús Manga: Gróh István. In: Amplius vetusta servare: First results of the European Project: Historical Archive of European Conservator-Restorers. Szerk. Matteo Panzeri– Cinzia Gimondi. Saonara–Lurano, Il prato–Associazione Giovanni Secco Suardo, 2006. 171–175.

Radocsay Dénes: Falképek a középkori Magyarországon. Budapest: Corvina, 1977. 25–26, 142–143.

Rómer Flóris: Régi falképek Magyarországon. Budapest, Hoffmann és Molnár, 1874. 114–118.

Rómer Flóris: Visszapillantás a magyar történelmi társulatnak Kolozsvárott tartott első vidéki nagygyülésére. Archaeologiai Értesítő, 1 (1868–1869). 2. sz. 32–33.

Szentiványi Gyula: Falkép-restaurálások. Szépművészet 4 (1943). 1. sz. 8–11.

 

 

Székelydálya

 

A székelydályai középkori plébániatemplom – ma református templom – szentélyének 16. század elejére keltezhető falképdísze egy látványos, több szempontból is egyedi együttest alkot, melynek az MDK gyűjteményei gazdag képi és írott dokumentációs anyagát őrzik: archív fotók, felmérési rajzok és iratok mellett Huszka József kilenc akvarellmásolatát 1903-ból.

Huszka első ízben 1882 őszén járt Székelydályán, az ekkor készített helyszíni akvarellvázlatait a szentélyboltozat egy-egy süvegének díszítéséről, valamint az északi fal általa feltárt jelenetéről a Néprajzi Múzeum őrzi. Székelyföldi gyűjtőútjainak elsődleges motivációja olyan, a templomi berendezéseken, falképeken és népművészeti tárgyakon fellelhető díszítőmotívumok dokumentálása volt, melyek meggyőződése szerint egy valaha egységes ősi magyar formanyelv lenyomatát őrizték e kulturális peremvidéken. Így különös figyelmet szentelt a növényi ornamentikának, melynek a dályai falképeken gazdag tárházát találta. A helyszíni vázlatai szélén az ornamentális kompozíciókból kiemelt virágdíszeket egy későbbi tanulmányában önálló motívumokként publikálta; a két boltsüveg emberalakokkal benépesített burjánzó vegetációjáról készült vázlatait pedig az 1896-os millenniumi kiállítás Történelmi Főcsoportja egyik dongaboltozatos belső terének díszítéséhez használta ihletforrásként.

1903 júniusában – bő két évtizeddel első székelydályai kiszállását követően – Huszka engedély kieszközlését kéri a Műemlékek Országos Bizottságától, hogy ezúttal immár a gazdag indadiszes és cimerpaizsos boltozatdíszítés egészét lemásolhassa. Az év őszén a bizottságnak eljuttatott kidolgozott akvarellek közül a szentély kelet felőli nézete a falképkompozíciók térbeli elhelyezkedését szemlélteti; egy következő kópián az északi fal jelenete mellett a templom alaprajza és a boltozat betűkkel jelölt beosztása látható; további hét másolat két-két boltsüveg címerekkel és figurális motívumokkal tűzdelt növényi díszét örökíti meg.

A középkori falképek másolatok általi dokumentálásának kezdeteihez képest a 20. század elejére jelentősen fejlődött a műfaj, mind a valósághűséggel kapcsolatos elvárások, mind a rendelkezésre álló eszközök tekintetében. A MOB számára készített letisztázott akvarellek kidolgozásakor Huszka a helyszínen készült saját fotóira, és a boltozat díszítését 1:1 léptékben dokumentáló, mintegy 70 négyzetméternyi pauszmásolatra is támaszkodhatott. Ez utóbbiak közül a Tervtár gyűjteménye az „m” mező átrajzolását őrzi, melyen stilizált levelekkel és virágokkal ékesített kacskaringózó indák sűrűjében egy növényi szárba kapaszkodó kalapos férfi, és egy nála kisebb arányú, egy virágkehelyben álló, kezében guzsalyt és orsót tartó fejkendős nőalak tűnik fel. A különböző képi dokumentumok összevetése alapján megállapítható, hogy Huszka másolatai – melyeket a bizottság, fotóival egyetemben, mint nagy gonddal készített képeket értékel – viszonylag hűen adják vissza az egyes kompozíciókat a körvonalak, és kisebb eltérésekkel, a színek tekintetében is. A kisebb részletkülönbségek Huszka munkamódszeréről tanúskodnak. Így az „m” mezőben a két emberi alak között átfutó állatalak (mókus?), mely ma részben kiegészítés eredménye, az archív felvételeken a falképek sérült állapota miatt csak részleteiben kivehető, a pausz- és akvarellmásolatról pedig teljesen hiányzik. Az állat teste, melyet korábbi helyszíni vázlatán Huszka még a valósághoz hűen barna színnel dokumentál, az 1903-as akvarellen – föltehetően a pauszmásolat kontúrjait alapul véve – a türkizzöld vegetáció részévé lényegül át.

Az akvarellmásolatok a kompozíciók mellett a falképek állapotát is szemléletesen dokumentálják, a boltozaton feltűnő repedések, hiányok, szennyeződések rögzítésével. A boltozat aggasztó állapotára Huszka a képi dokumentációhoz csatolt írott jelentésében is felhívja a bizottság figyelmét: A templomot a mult századi földrengés megbolygatta...A bolthajtás veszedelmes elhajlást mutat és e miatt sürgős intézkedés szükséges. Ez a körülmény indokolta a MOB szakembereinek kiszállását a templomhoz kilenc évvel később, melynek köszönhetően Sztehlo Ottó felméréseivel és Éber László előadó fotóival gazdagodott a műemléki gyűjtemény.

Ellentétben a boltozat falképdíszítésével, mely évszázadokon keresztül szabadon állt, az északi fal jelenete – egészen a 2010-es évek elején történő feltárásáig – csak Huszka másolata alapján volt ismert a művészettörténeti kutatás számára. Kiemelt tudománytörténeti jelentősége mellett ez a kompozíció az akvarellmásolatok megbízhatóságával kapcsolatos módszertani kérdéseknek is érdekes esettanulmányát nyújtja.

A jelenetet, melyet Huszka 1882-ben csak részlegesen tárt fel, rövidesen vissza is meszelték, hogy csonka alakjaival ne botránkoztassa a híveket. Bár másodszori székelydályai kiszállását megelőzően Huszka a MOB közbenjárására a vakolat megbontására is engedélyt kap, a képi dokumentumok tanúsága szerint ekkor nem tárja fel újból a szentélyzáródás északi falának ábrázolását, melynek a kidolgozott akvarellmásolatokon való dokumentálásához föltehetően a két évtizeddel korábbi helyszíni vázlatát használja fel. A szentély összképének fényképfelvételét a hasonló témájú akvarellel összevetve szembetűnő különbség a jelenet feltüntetése a másolaton, mely így az aktuális állapotot dokumentáló fotóval szemben a rekonstrukció eszközévé válik.

A középkori magyarországi emlékanyagban egyedülálló ikonográfiájú kompozíció témája Szent Orsolya és a tizenegyezer szűz vértanúsága az Egyház mint hajó allegóriáját felidéző Keresztrefeszítéssel a hajó árbócán. A keletkezés körülményeiből adódóan a másolat a boltozatdíszt dokumentáló kópiáknál kevésbé pontos. Huszka az általa feltárt részek alapján a hajótestet a szentélyek díszítésében gyakori festett függönyként értelmezte, a vitorlát a kompozíciót keretező félrevont drapériaként, az árbócot oszlopként, a jelenetet pedig Szent Margit megdicsőüléseként írta le, melyen katonák a vesztőhelyre kísérik a szentet, míg az imádkozó tömeg Margit közbenjárásáért könyörög. Másolatának érdeme mindazonáltal – amellett, hogy ma már kevésbé jól kivehető részleteket is megörökít –, hogy készítője értelmezésétől függetlenül betöltötte forrásszerepét. A kutatás egyértelműen felismerte a kompozícióban a hajóábrázolást, azt az Egyház hajójának allegóriájaként értelmezve; a pontos ikonográfiai azonosítás a jelenet teljes feltárását követően vált lehetségessé.

Dr. Kónya Anna

 

Szakirodalom:

 

Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance. Kolozsvár, Erdélyi Tudományos Intézet, 1943. 295, 301. 

Dávid László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1981. 259–266.  

Fittler Kamill: Építészet. In: Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor és az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye, 5. Szerk. Matlekovits Sándor. Budapest, Pesti Könyvnyomda Rt., 1898. 84.

Huszka József: A derzsi (Udvarhelym.) falképek. Archaeologiai Értesítő, 8 (1888). 1. sz. 50–53.

Huszka József: Magyar szentek a Székelyföldön a XV. és XVI-dik századokban. Archaeologiai Értesítő, 6 (1886). 2. sz. 128–130.

Jánó Mihály: A székelydályai református templom kutatása. Műemlékvédelmi Szemle, 3 (1993). 1. sz. 25–46.

Jánó Mihály: Huszka József székelyföldi falképmásolatai. Sepsiszentgyörgy, Charta, 2008. 53–58.

Jánó Mihály: Színek és legendák. Tanulmányok az erdélyi falfestmények kutatástörténetéhez. Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda, Pallas-Akadémia Kiadó, 2008. 57, 83, 100–102, 116–119.

Kónya Anna: Eucharistic References in the Representations of Saints: A Case Study of Late Gothic Wall Paintings in Transylvania. Acta Historiae Artium, 58 (2017). 99–103.

Marosi Ernő: Huszka József, a rajzoló gyűjtő 1854–1934. In: Huszka József, a rajzoló gyűjtő. Szerk. Fejős Zoltán. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2006. 8–9.

Mikó Árpád–Szentkirályi Miklós: Az ádámosi unitárius templom festett famennyezete (1526) és a famennyezet rekonstrukciója (1985). Művészettörténeti Értesítő, 36 (1987). 1–4. sz. 103–107.

Nagy Emese: Green Chamber Iconography from Saxony to Székelydálya (Daia Secuiască): A Case Study. In: Annual of Medieval Studies at CEU, 7. Szerk. Sebők Marcell–Szende Katalin. Budapest, CEU, Középkortudományi tanszék, 2001. 39–63.

Szabó Tekla: Magyarvista középkori templomának újonnan feltárt freskói. Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából, 3–4 (2008–2010). 151.

Szabó Tekla: The 14th Century Representations of Navicella and the Story of the Murals from Jelna (Bistrița-Năsăud County). Caiete ARA 9 (2018). 151.

Szekeres Attila István: A székelydályai református templom címerei. In: Jelképek a Székelyföldön. Címerek, pecsétek, zászlók. Szerk. Mihály János. Csíkszereda, Hargita Megye Hagyományőrzési Forrásközpont–Udvarhelyszék Kulturális Egyesület–Hargita Népe, 2011. 29–38.

Tasnádi Zsuzsanna: Falképek és templomi berendezések rajzai. In: Huszka József, a rajzoló gyűjtő. Szerk. Fejős Zoltán. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2006. 35, 37, 53–54.

 

 


 

Homoródszentmárton

 

A homoródszentmártoni középkori plébániatemplom – később unitárius templom – sorsa jó példája annak, amikor a középkori falképeket felkutató, gyakran feltáró és a helyszínen dokumentáló szakemberek munkája különös jelentőséget nyer a műemlék utólagos megsemmisülése által. Az ekkor Sepsiszentgyörgyön rajztanárként dolgozó Huszka József 1882 őszén, majd a következő év nyarán kereste fel Homoródszentmártont falképek feltárása és megörökítése céljából; akvarellmásolatai a pár éven belül lebontásra ítélt templom középkori kifestésének egyedüli képi dokumentumai. A Tervtár gyűjteménye a Műemlékek Országos Bizottsága számára 1884-ben megküldött két kidolgozott akvarellt őriz a szentély falképeiről, valamint egy, a jelenetek helyét a templom alaprajzán feltüntető és egyes építészeti részleteket megörökítő tusrajzot. A helyszínen készült akvarell- és ceruzavázlatok – köztük a hajó Szent László és Szent Margit legendájának másolatai ­– Huszka hagyatékának részeként a Néprajzi Múzeumba kerültek.

A homoródszentmártoni falképek feltárást követő rövid utóéletét dokumentáló – részben a Tudományos Irattár hivatali iratanyagában fellelhető – írott források szemléletes képet festenek azokról a kihívásokról és dilemmákról, melyek a korabeli műemlékvédelmi munka velejárói lehettek. A Huszkát a falképfeltárás és -dokumentálás folytatásával 1883 tavaszán megbízó MOB az első kiszállás tapasztalatai alapján az unitárius közösség ellenállására számítva hatósági beavatkozásért folyamodik a munkálatok lehetővé tétele érdekében. Az ekkorra egyre rosszabb állapotba kerülő templomépület és a falképek helyreállításához szükséges anyagi források előteremtése további kihívást jelent. A homoródszentmártoni egyházközség presbitériuma az év őszén a templom falfestményeinek fenntartása esetén 1000 forintnyi segélyt kér az épület helyreállítására. A bizottság elutasítja az anyagi kereteit meghaladó munka támogatását, döntését a falképek alacsony kvalitásaival indokolva: miután ezen falképek...műbeccsel nem bírnak, ez oknál fogva a bizottság azokat fenntartandóknak nem véli. Fontos hangsúlyozni, hogy az értékítélet meghozatalakor csak a Huszka első homoródszentmártoni útja során napvilágra került kisebb falképfelület másolata állt a bizottság rendelkezésére, a teljes feltárást követően készült – az alábbiakban röviden ismertetett – kópiák csak a következő év tavaszán kerültek a gyűjteménybe.

A Tervtárban őrzött két akvarell a Huszka által az északi és déli szentélyfal legfelső regiszterében feltárt jeleneteket örökíti meg. A felfedezésről tudósító Nagy Géza sepsiszentgyörgyi igazgató-őr beszámolójában két különböző periódusból származó kifestést ír le, melyek a másolatok alapján is jól elkülöníthetők az egyes falképrétegek határait jelölő, azok térbeli kiterjedését, vastagságát is érzékeltetni képes szabálytalan kontúrvonalak alapján.

A nagyobb felületen dokumentált későbbi kifestés, melynek kompozíciói a késő gótikus hálóboltozat homlokíveihez illeszkednek, egyidőben készülhetett a szentély 1500 körülre tehető átépítésével. Ebből az időszakból Huszka a Passió két jelenetét – Kálvária és Sírbatétel – dokumentálta az északi falon; a déli falon a Szent Péter által a mennyek kapuján bebocsátást nyerő üdvözültek, valamint a Pokolban sínylődő kárhozottak láthatók a másolatokon. A korábbi periódus ábrázolásai két helyen tűntek elő a késő gótikus réteg alól. A déli szentélyfal nyugatról a második – az alaprajzon „K”-val jelölt – falszakaszán egy BELIAL SU(M) (= Beliál vagyok) felirat által kísért ördögalakon tipró szent, valamint a lelkeket mérlegelő Szent Mihály ismerhető fel. Szemközt az északi falon („F” mező) a gyermek Jézust a vállán vivő Szent Kristóf monumentális alakja kapott helyet; az ívmező jobb szélén a Kálvária-jelenettel azonos réteghez tartozó, színvilágában is a késő gótikus periódushoz köthető töredék különíthető el az akvarell alapján, mely talán a Passió-ciklus egy, a Keresztrefeszítést megelőző epizódjához tartozott. A másolatok tanúsága szerint így a – talán a hajó 14. századi legendaciklusaival egyidős – falképekkel díszített szentély a 15­–16. század fordulóján új kifestést kapott, mely minden bizonnyal jobban illett a megváltozott vallásos igényekhez, ahogy az új boltozat által meghatározott rendelkezésre álló falfelülethez is.

A két periódusból származó szentélydekorációs program nyomait dokumentáló akvarellmásolatok értékes adalékkal gazdagítják az erdélyi középkori falképfestészetről alkotott töredékes képünket; emellett ugyanakkor összehasonlító ikonográfiai kutatások forrásául is szolgálhatnak. Az ikonográfiai ritkaságok között megemlíthető a Sírbatétel („H” mező) szokásostól eltérő ábrázolása, mely a főoltárnál celebrált szentmise kontextusában a jelenet eucharisztikus jelentését látszik hangsúlyozni. Míg a téma ábrázolásai rendszerint a sírba helyezés aktusát örökítik meg a test leeresztésében segédkező, vagy gyászukat és fájdalmukat kifejező mellékalakokkal, itt Krisztus teste már a szarkofágba helyezve, teljes nyugalmi állapotban fekszik a fehér gyolcsra terítve, a sírnál álló dicsfényes alakok népes csoportja pedig imára összetett kezekkel fordul felé. A Corpus Christi bemutatását és adorálását hangsúlyozó kompozíciós változat és az oltárnál végzett liturgikus cselekmény térbeli közelsége folytán kézenfekvő lehetett a jelenet központi elemei (sír, lepel, Krisztus teste) és az oltárasztalon a korporáléra helyezett szentostya asszociációja, míg az áhítatos hódolók az Eucharisztia misztériumához való ideális viszonyulást testesítették meg.

szerző: Dr. Kónya Anna

 

Szakirodalom:

 

Dávid László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1981. 157–167.

Huszka József: A Szent László legenda székelyföldi falképekben. Archaeologiai Értesítő, 5 (1885). 3. sz. 211–220.

Huszka József: Székely festő-iskola a 15. században. Archaeologiai Értesítő, 7 (1887). 4. sz. 331–332.

Jánó Mihály: Huszka József székelyföldi falképmásolatai. Sepsiszentgyörgy, Charta, 2008. 37–40.

Jánó Mihály: Színek és legendák. Tanulmányok az erdélyi falfestmények kutatástörténetéhez. Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda, Pallas-Akadémia Kiadó, 2008. 83, 91–95, 114–116.

Jékely Zsombor: A középkori Szent László-falképek másolatai, 1863-1914. Ars Hungarica, 23 (1995). 2. sz. 305­–313.

Jékely Zsombor–Kiss Lóránd: Középkori falképek Erdélyben: értékmentés a Teleki László Alapítvány támogatásával. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2008. 120, 129–133.

Kerny Terézia: Huszka József és a székelyföldi Szent László-legendák. In: Művészet Zsigmond király korában 1387–1437, II. Szerk. Beke László–Marosi Ernő–Wehli Tünde. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutató Csoport, 1987. 347­–352.

Kónya Anna: Eucharistic Imagery in the Late Gothic Wall Paintings of Transylvania (c. 1440-1530). Doktori disszertáció, CEU, Középkortudományi tanszék, Budapest, 2020. 109­–110, 117­–118.

Marosi Ernő: Huszka József, a rajzoló gyűjtő 1854–1934. In: Huszka József, a rajzoló gyűjtő. Szerk. Fejős Zoltán. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2006. 8–9.

Nagy Géza: A homoród-szentmártoni falfestmények. Nemere, 13 (1883). 72. sz. 287.

Nyárádi Zsolt–Szász Hunor: Levéltári adatok a homoródszentmártoni unitárius templom történetéhez. Keresztény Magvető, 117 (2011). 4. sz. 385–406.

Szőke Balázs: A Wechselberger-Harperger motívum Délkelet-Erdély késő gótikus építészetében. In: Tanulmányok a székelység középkori és fejedelemség kori történelméből. Szerk. Sófalvi András–Visi Zsolt. Énlaka– Székelyudvarhely, Pro Énlaka Alapítvány–Haáz Rezső Múzeum, 2012. 202–207, 212.

Tasnádi Zsuzsanna: Falképek és templomi berendezések rajzai. In: Huszka József, a rajzoló gyűjtő. Szerk. Fejős Zoltán. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2006. 34–75.