A Zsolnay kút állatfejes vízköpője

Bika vagy ökör? Valóban Attila serlege volt? Egy vagy két kút felállítását tervezték eredetileg? Tényleg alig találták meg az elrejtett kutat az I. világháború után? Ezekre a kérdésekre ad választ Múzeumunk eozin mázas vízköpőjének története.

A MÉM MDK Magyar Építészeti Múzeuma őrzi azt az eozinmázas állatfejes vízköpőt, amely nem egyszerűen a Zsolnay gyár terméke, hanem egy Zsolnay Vilmos emlékére Pécsett emelt kút része. Zsolnay Vilmos pécsi kerámiagyáros első nemzetközi sikerét az 1873-as bécsi világkiállítás hozta meg. Közös londoni gyűjtőútja Lechner Ödönnel olyan baráti és munkakapcsolatot eredményezett, amelynek révén neve napjainkban is összefonódik a hazai szecessziós mozgalommal. Az 1896-os millenniumi kiállítás, majd az 1900-as párizsi világkiállítás nyomán világszerte ismertté vált a Zsolnay gyár kerámiáinak magas minősége és páratlan szépsége. Nemcsak hazai művészek dolgoztak vele közösen, hanem olyan elismert külföldi építészek is, mint Otto Wagner vagy Joseph Maria Olbrich.

Munkásságának egyik legkülönlegesebb terméke az eozin kerámiamáz volt, amelynek Itáliából származó titkos összetétele sokáig ismeretlen volt a tudósok előtt. Az 1890-es évek elején azonban Wartha Vince kémikusnak Zsolnay Vilmossal együtt sikerült meghatároznia az anyag összetételét, így kidolgozhatták a művészetben történő felhasználási eljárását.

Zsolnay Vilmos halála előtt néhány évvel ígéretet tett Pécsnek, hogy az újonnan épülő városháza elé egy eozinnal díszített emlékkutat ajándékoz. Halála után fia, Miklós igyekezett beváltani apja ígéretét. 1909-ben a Mecsek Egyesület Park Osztályának támogatásával Pilch Andor készítette el a kút terveit Miklós iránymutatásával. A pécsi szecesszió jeles építésze 1911-re készült el a tervekkel – majd Nikelszky Géza a színtervekkel –, miközben a városatyák a kút helyét igyekeztek kitalálni. Eleinte a városháza előtti területre két kisebb méretű kutat terveztek, ám a díszkutak nem illettek a kijelölt helyre. Egy nagyobb arányú kút pedig – amelynek fa makettjét fel is állították – eltakarta volna a bejáratot. A még rendezés előtt álló Széchenyi térre esett a választás, amelynek munkálatai azonban még nem indultak el, ezért a kút felállítása is késlekedett.

1913-ban adta át Zsolnay Miklós a városnak az elkészült díszkutat, ám ekkor még nem volt végleges helye. A több mint 60 darabból álló kutat a helyi újságok szerint először a városháza orvosi szobájában helyezték el, majd az első világháború kitörésekor sikeresen elrejtették a tárgyat az Ágoston téri vincellériskola pincéjében. Csupán öt évvel a háború után, 1923-ban – Zsolnay Miklós halála után egy évvel – találták meg vastag pókhálók, elrohadt szalma és papír csomagolás között. Mivel ekkoriban kezdődött el a Széchenyi tér rendezése, a város elhatározta, hogy ünnepélyes keretek között állítja fel a díszkutat. Végül azonban csak 1930 májusában került az Irgalmasok temploma előtti térre, amely 2003 óta Zsolnay tér.

A Zsolnay-kút díszítése jól illeszkedik az 1911. évi torinói világkiállítás „Attila palotája” nevet viselő magyar pavilonjának formavilágába. Rovátkolt faragással készült, négy vízmedencével kialakított haraszti mészkő építmény, négy eozinmázas állatfej, felettük északi és déli oldalán Pécs város címerével, keleti és nyugati oldalán pedig a Zsolnay-gyár öttornyos (Quinque Ecclesiae) emblémája látható eozin mázas rozettákkal. A kút peremén rúna betűkkel a “Zsolnay Vilmos emlékkútja legyen örök szemtanúja Pécs város virulásának, lakói boldogságának” felirat olvasható.

Az állatfejes vízköpőket az 1799-ben felszínre került nagyszentmiklósi kincslelet bikafejes ivócsanakja ihlette, amely számos művész munkáján megjelent, köztük Székely Bertalan a kecskeméti városháza számára készített Vérszerződés című freskóján, Munkácsy Mihály ravatalán, Pulszky Ferenc síremlékén és a budapesti Postatakarékpénztár pirogránit tetőelemein. A lelet a nemzeti formanyelvet kereső művészekre nagy hatással volt. Attila serlegeként tekintettek rá, azóta azonban a régészek inkább az avarokhoz kötik. Bika helyett sokkal inkább a magyar népművészethez közelebbi ökör jelent meg előttük, Stróbl Alajos is konzekvensen ökörfejnek nevezte alkotásain.

Érdekesség, hogy az ivócsanak később is visszatérő motívum volt, az 1932-ben épült debreceni ravatalozó Borsos József által tervezett épületén jelenik meg, a Tabánban a Hungária-forrás ivókútján (1934), valamint az 1983-ban készült Boráros téri „Ivócsanak parafrázis” című köztéri szobron Varga Imre szobrászművész alkotásaként. A szobor a tér névadójára, Boráros Jánosra utal, aki a kincsleletet a bécsi Kunsthistorisches Museumba szállíttatta.

A pécsi Zsolnay-kutat többször is restaurálták: elsőként az 1980-as években, legutóbb Zsolnay Vilmos halálának 100. évfordulóján, 2000-ben. Csáki Klára szilikát szakrestaurátor beszámolója alapján „A gres mázas kútelemek közül a négy vízkagyló és a kút eosin betétekkel díszített lábazata, valamint az eosin-mázas, bikafejet formázó vízköpők felületei elvízkövesedtek, az elemek közötti fugák kipotyogtak.” Végül a megbízó a vízköpők újragyártása mellett döntött. Az eredeti példányokat a Zsolnay-gyárban, a pécsi Zsolnay Múzeumban és a pécsi önkormányzatnál helyezték biztonságba. A negyedik példány az egykori Országos Műemlékvédelmi Hivatal (OMvH) pécsi irodájába került, ahonnan Levárdy Henriette műemléki felügyelő átadta az akkor az OMvH fenntartásában működő Magyar Építészeti Múzeumnak.

szerző: Baldavári Eszter

Fotók: F. Tóth Gábor, Fortepan