A Kiskunság homokhátságai között fekvő Kiskunhalas területén évszázadok óta követendő hagyomány a felekezeti hovatartozás szerinti temetkezés, mivel a település 1541-től a 18. század közepéig szinte kizárólag református lakossággal bírt. Legkorábbi temetőjéről 1575-ből van adatunk, amely ekkor a mai református templom helyén állt korábbi épület körül terült el, kerítéssel övezve. 1709-ben pestisjárvány dúlt a városban, s ennek 1300 halottja megkövetelte egy nagyobb temetkezési terület, az ótemető kijelölését a várostól keletre fekvő domboknál. Miután ez 1778-ra megtelt, lezárták és helyén előbb parkot alakítottak ki, majd 1892-ben itt épült fel a város református gimnáziuma. Ugyanebben az évben nyitották meg az elődjétől még keletebbre fekvő régi református temetőt, amelynek több mint két évszázados fennállása során mintegy tizenkét alkalommal módosult a területe – kezdetben még bővítések, majd 1880-tól kezdve többszöri kisajátítások által. Legnagyobb, mintegy 28 hektáros kiterjedésének idején a megközelítőleg téglalap alakú sírkertet a mai Kárpát, Széchenyi és Kossuth utcák határolták, míg kelet felől túlnyúlt a vasúti síneken is. A helyi evangélikusok 1781-ig még az 1769-ben megnyílt római katolikus temetőben temetkezhettek, ezt követően azonban a reformátusok sírkertjében kaptak helyet. A református közösség új temetője 1912-ben nyílt meg a város nyugati határához közel.
A régi református temetőben a lakossági síremlékek mellett egykor számos kiskun kapitány, kerületi tisztségviselő, polgármesterek, az 1848-1849-es szabadságharc honvédei, református lelkészek, nemesi családok és jeles személyek nyugodtak, valamint külön parcellát kaptak a város életében az 1850-es évekig jelentős szerepet betöltő görög kereskedők és családtagjaik sírhelyei. A tölgy, szil, akác, valamint többféle gyümölcsfával sűrűn beültetett, régi sírkövek sokaságával és sétányokkal bíró erdőtemető az ország egyik leghangulatosabb sírkertjének számított még a 20. század első felében is. Bár területét többször érte csonkítás a vasúti építkezések, majd környező utcák, terek kialakítása és szélesítése okán, ezek egyike sem volt olyan drasztikus mértékű, mint ami a század második felében vette kezdetét. A Kiskunhalasi Városi Tanács 1971-ben hagyta jóvá azt az általános rendezési tervet, amely a református egyházközség és a lakosság előzetes értesítése nélkül kívánta a temetőkert egészét felszámolni és helyét „magánerőből történő társasházépítés céljára” felhasználni. Noha helyi néprajzkutatók kis csoportja Baki István, Nagy Czirok László és Gaál Lajos vezetésével minden követ megmozgatott a nagy múltú temető megmentése érdekében, annak jelentős területét, mintegy öthatodát mégis felszámoltatta a városvezetés, hogy helyén panelházas lakótelep épüljön. Az új épületek alapjait gépi erővel ásták ki, és mivel az exhumálásokat nem végezték el teljeskörűen, a kiemelt talajban csontokat, sőt félig ép koporsókat is meg lehetett figyelni. Az is megesett, hogy környékbeli gyerekek lábszárcsontokkal játszottak és koponyákkal labdáztak. A temető egyre fogyatkozó parcelláinak legalább részbeni megmentéséért folytatott hosszas és kimerítő küzdelem végül 1979-ben ért célt, amikor az Országos Műemléki Felügyelőség 9210-es törzsszámon műemléki védelem alá helyezte a megmaradt temetőrészt. E folyamat előzményeként 1976 tavaszán kezdődtek meg az egyeztetések a védettséget kérvényezők és az OMF között, majd elkészült a MÉM MDK Műemléki Tervtárában őrzött D 16057 leltári számú, szűkszavú leírást, 15 db sírfelirat átiratot és 44 db fényképet tartalmazó felmérési dokumentáció. Az anyag ekkor még 138 db védelemre érdemes sírjelet említ, és köztük több, napjainkra elpusztult népi fejfát is bemutat. 1982-1983 folyamán egy jóval részletesebb felmérési dokumentáció is készült a teljes megmaradt temetőről Nagy Szeder István építészmérnök tollából, ez azonban nem került be a Műemléki Tervtárba. A mai 12. tábla helyére tervezett Sírkőkert végül 98 kőemlékkel számolt, amelyek felállítására 1990-ig került sor. Legkorábbi emléke 1789-es dátumot őriz, és néhány 19. század végi gránit obeliszktől eltekintve a sírjelek jelentős részét gerecsei vörös mészkőből faragták. Számottevő köztük a klasszicizmus hatását mutató, változatos kialakítású sztélé – a síkban tartott feliratos mezőt sokszor keretelik féloszlopok vagy pilaszterek, amelyek hangsúlyos párkányt hordanak és akrotérionokkal díszített háromszögű vagy félköríves oromzattal zárulnak. 1850 után hasonló példákon már a csúcsíves lezárás is előfordul a gótizáló romantika előfutáraként. Egyes darabok ötvözik az előbbi típusokat a felfelé keskenyedő és piramidális lezárást viselő obeliszk jellegű táblák megoldásával. A sírfeliratok változatos tipográfiája mellett gyakran különböző szimbolikus motívumok is megjelennek: rozetta, fűzfa, csillag, koponya és lábszárcsontok (memento mori), valamint pillangó, amely a test börtönéből kiszabaduló lelket jelképezi. Néhány síremléken domborműként ábrázoltak fűzfaágak alatt, posztamensen álló urna mellé támaszkodó szomorú nőalakot, amely a sírkő lábazatán vagy oromzati mezejében kapott helyet. A nemesi temetkezések emlékein mindezeken túl családi címerek is feltűnnek.
Kiskunhalas országos jelentőségű régi református temetője 1979 óta áll műemléki védelem alatt, 2001-ben pedig a Nemzeti Kegyeleti Bizottság, az országban elsőként, a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította. Az 1970-es években kis híján teljesen megsemmisült sírkertet napjainkban panelházak övezik, kerítésén belül a ránk maradt megannyi régi síremlék egységes látványa azonban máig visszaidézi az évszázados múlt erdőbe vesző ódon hangulatát és békéjét.
Somay Nándor
Felhasznált irodalom:
Baki István: Régi református temető és sírkőkert. Kiskunhalas almanach. Városismertető az ezredfordulós Kiskunhalasról. Kiskunhalas, 2002. 447-490.
Kunt Ernő: A magyar népi temetők szemiotikai elemzése. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 13-14. 1975. 475–505.
Lővei Pál: Temetők. Szempontok a topográfiai leírás rendszeréhez. Műhelytanulmányok a műemléki topográfiához, 3. Székesfehérvár, 2015.
Papp Izabella: Görög kereskedők a Jászkunságban. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Közleményei, 6. Szolnok, 2004.
