November 15-én nyílik a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ új kiállítása „Sosemvolt Budapest. Tervek, álmok, víziók a főváros építészetének 150 évéből” címmel. A tárlaton főszerepet kap Gregersen Hugó egy megvalósulatlan álma, a Deák Ferenc térhez, az Anker-palota szomszédságába elképzelt magasház.
Gregersen Hugó (1889-1975) építész. Norvég származású, Magyarországon letelepedett mérnökcsalád sarja. Iskoláit Budapesten végezte, majd szintén fővárosi cégeknél szerzett gyakorlatot; a Münchenben megkezdett műegyetemi tanulmányait azonban az első világháború kitörése miatt nem tudta befejezni. Ez nem akadályozta meg abban, hogy tervezőként helyezkedjen el, majd 1925-ben önálló irodát nyisson. Elsősorban bérházairól vált ismertté, amelyeket nem ritkán felesége, Gregersenné Lux Alice szobrai díszítenek; emellett számos pályázaton indult. A II. világháború alatt a Magyar Légierő Építési Osztályán dolgozott; 1950-től a MEZŐTERV, majd 1952-től a KERTI tervezője. 86 évesen hunyt el, hagyatékát a MÉM MDK őrzi.
A Gregersen-hagyaték kiemelkedő értékeit jelentik azok az építészeti víziók, amelyeket az építész az 1920-1930-as években vetett papírra. Két magasház-terve: a Deák téri Anker-palota szomszédságába, az Orczy-ház helyére és a Rákóczi útra, a Rókus kórház mellé elképzelt tornyok visszalépcsőző tömegükkel, finoman historizáló díszítésükkel amerikai előképekre utalnak.
„Ezek a korai munkák, gigantikus méretükkel, minden bizonnyal meglepték a laikus szemlélőt, e még jobban a szakmai közönséget. (…) Gregresen ezekkel a terveivel megelőzte korát, de az a társadalmi háttér, mely az ilyen típusú és nagyságrendű építmények egyáltalán lehetséges megvalósítását igényelte volna, nem létezett” – szögezte le Pusztai László, múzeumunk akkori igazgatója abban a katalógusban, amely a Gregersen munkásságát bemutató 1988-as kiállításunkhoz készült.
Bár csak néhány publikációban láttak napvilágot, Gregersen magasház-fantáziái sokakat megihlettek – talán azért is, mert Budapest alapvetően toronyház-mentes város maradt, az újra meg újra felbuzduló építő akarat ellenére. A hiábavaló nekibuzdulásokról szólnak (a tervekkel minden bizonnyal az 1988-as kiállításon találkozó) Bodor Ferenc gyönyörű sorai, amelyek a kiállításon is megjelennek majd.
„Hová lettek a múlt tervei, a régi ötletsziporkák, forradalmi gondolatnehezékkel megterhelt haladó kavalkádhalmazok? Hová tűntek a Vágó József által a Tabánba álmodott épületmonstrumok, a tudományos fantasztikus filmek házdinoszauruszai, ez a ninivei sűrűségű kőrengeteg, csúzos skandináv fürdővendégek álomparadicsoma? Ennél még a Tabán is jobb volt. Hol van szegény Gregersen Hugó tengerentúlról a Rókus Kórház helyére gondolt felhőkarcolója, az Anker-ház mellé városnehezékként elképzelt építménye? A telekspekulációtól felhizlalt gigantikus OTI-paloták, még jó, hogy rá nem dőltek a mit sem sejtő erzsébetvárosi szatócsokra.”
(Bodor Ferenc: A megépíthetetlen város, 1993)
Kovács Dániel
