A FŐTI, majd a VÁTI kötelékében tevékenykedő építész sikerekben, izgalmakban és fordulatokban egyaránt gazdag pályafutást tudhat maga mögött. A második világháború utolsó éveit Nyugat-Európában töltötte, és csak 1947-ben tért haza Svédországból. Egyetemi tanulmányai befejeztével neve összefonódott a Budai Várnegyed épületeinek helyreállításával. Bár sosem dolgozott az OMF-ben, munkássága szorosan kapcsolódott a hivatalhoz és az ott dolgozókhoz. „Leginkább nem azokra az épületekre vagyok büszke, amiket felújítottam, hanem azokra, amik átalakítását meg tudtam akadályozni.” – vallja.
Noha Dragonits Tamás szerteágazó és gazdag életműve meglehetősen jól dokumentált, fontosnak tartottuk, hogy készítsünk vele egy olyan interjút, amelynek során kifejezetten a műemlékes munkáiról kérdezzük. Erre a beszélgetésre a múlt év végén került sor, a leirata pedig Tudományos Irattárunk Lymbus csoportjába került. Jóllehet, a narratíva korántsem maradt kizárólag a műemlékvédelem területén, főszereplője ugyanis egyszer Esztergomban tűnik fel, amint az ott tartózkodó Joseph Ratzingernek mesél vicceket németül, máskor a görög partokon készít fényképeket az ekkor már Arisztotelész Onászisz oldalán hajózó Jackie Kennedy-ről. Szellemes, szórakoztató, a korszak tágabb értelemben vett sajátosságait is magukon viselő anekdotái, visszaemlékezései valamennyi esetben régi épületekhez kötődnek, hiánypótló információkkal egészítve ki a magyar műemlékvédelem történetéről való ismereteinket. Ezekből válogattunk néhányat, így köszöntve az ünnepeltet jubileumi évfordulóján.
Kedves Tamás, Isten éltesse!
Egervár, várkastély
„Egy ideje már jóban voltunk Gerő Lacival, amikor azt mondta:
– Tamás, meg kéne csinálni az egervári várat.
Lementem és felmértem, azonban ’56 megakasztotta a munkákat. A vár alapozása a következőképpen nézett ki: a föld alatti ívek közé facölöpöket állítottak megerősítés végett, amelyek idővel elrohadtak. Ezt a szerkezetet kellett felújítani, a munka felügyeletét pedig a megyei elnökhelyettesre bízták. Egyszer, mikor lementem, éppen ott volt az épületnél. Kétségbeesetten fogadott:
– Tamás, minket fel fognak akasztani.
– Miért?
– Mert a főnök azt mondja, hogy már két és fél milliót tettünk bele, és még mindig nem látszik semmi.
– Ha lemenne a föld alá, látná, hogy ott van a megerősítés – mondtam.
A várfal dőlésén a külső támaszok nem sokat segítettek, ezért a statikusunk, Gottfried Géza úgy oldotta meg a dolgot, hogy kétoldalról egy-egy koszorút helyezett el közvetlenül az ívek fölött, kissé „kilógatva”, és azokat támasztotta meg alulról új betonoszlopokkal, hogy a facölöpök is megmaradjanak. Egy év múlva, amikor nagyjából már kész volt ez a szerkezet, azt mondta a megyei elnökhelyettes:
– Tamás, mégsem fognak minket felakasztani.
– Miért?
– Mert a főnök már azt mondja, hogy ő csinálta az egészet.”
Vonyarcvashegy, Szent Mihály-kápolna
„Nagyon büszke vagyok rá, hogy én mentettem meg a vonyarcvashegyi Szent Mihály-dombi kápolnát. Egy barátom került oda plébánosnak, aki egyszer kétségbeesett levelet írt nekem, hogy segítsek neki megmenteni a kápolnát. A falu ugyanis fel volt háborodva, hogy olyan sok templomot fenn kell tartania, ezt az épületet pedig teljesen feleslegesnek tartották, hiszen sosem járt oda senki. Rohantam Decsényiékhez:
– Dedi, miért akarjátok ezt lebontani?
– Mert egy 19. századi semmiség.
– Ide figyelj, először is középkori, másodszor pedig, ha tegnap építették volna, akkor is meg kéne tartani.
Nem hitte, ezért átmentem vitorlással a szemben lévő Balatonberénybe, hogy onnan is lefényképezzem. Megmutattam neki, mire visszavonta az addigra már kiadott bontási engedélyt. A helyreállítási tervet pedig én készíthettem el.”
Gerő László-díjáról (2011)
„Én is megkaptam a Gerő Laci-díjat. Ritkán kap az ember olyan díjat, amit a barátjáról neveztek el. Sajnos ellopták, és ezt annak ellenére is nagyon fájlalom, hogy amikor átvettem, ráesett a lábamra. Egy díj átvételekor általában azt szokás mondani, hogy »köszönöm«. Ezzel szemben én csak annyit tudtam kinyögni, hogy »húha«.”
F. Dóczi Erika – Kovács Gergely
