A Kossuth-, Ybl-, Herder- és még számos rangos szakmai és társadalmi díjjal elismert építész és építészettörténész a budapesti József Nádor Műszaki Egyetemen szerzett diplomát 1927-ben. Rövid időszakokra néhány nevesebb tervező és kivitelező cég irodájában dolgozott, saját visszaemlékezése szerint is inkább kevesebb, mint több sikerrel. Miután 1930 végén akkori állásából elbocsátották, 1936-ig többnyire apósa és a tágabb Fenyő-család támogatására szorult. Apósa bátyja, Fenyő Miksa 1908-ban Osvát Ernővel és Ignotus Hugóval együtt alapította a 20. század első felében a magyar irodalmi és szellemi életben meghatározóvá vált Nyugat folyóiratot.
Ebben az időszakban, 1933–34-ben épült meg Major két ma is álló háza: az egyik a Budapest I. Attila út 127. (régen Attila utca 89.) alatti bérház, amelyet Detre Pállal együtt tervezett, és az apósáéknak és saját családjának is 1944-ig otthont adó Budapest I. Sasfiók utca 8. sz. alatti villa (1934), mindkettő tiszta modernista stílusban. Újabb rövidebb magántervezőirodai alkalmazotti lét után a szociáldemokrata Fischer József jelentős protekciójával 1936 és 1944 között az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI) műszaki osztályának mérnöke, majd főmérnöke volt. 1944-ig még két további épülete valósult meg Budapesten, amelyeket Benjamin Károllyal közösen tervezett. Több két világháború között meghirdetett tervpályázaton is szerepelt változó sikerrel. Ezekről lásd: https://memmdk.hu/cikkek/uj-szerzemenyek/major-mate-modern-tervei
1933-tól 1938-ig tagja volt a CIAM, a modern építészeket összefogó nemzetközi szervezet magyar szekciójának. 1933-tól tagja lett a Szociáldemokrata Párton belül működő illegális Kommunisták Magyarországi Pártjának is. 1933–37 között a Szocialista Képzőművészek Csoportjának titkári feladatait látta el. 1942-től 1948-ig a Tér és Forma építészeti folyóiratot egy Fischer József vezette szerkesztőbizottság irányította, amelynek Major is tagja volt és több cikknek is ő volt a szerzője. Alapító tagja volt az 1946 és 1949 között működött Új Építészet Köre csoportnak, s egyben az Új Építészet elnevezésű lap szerkesztője is volt. Utolsó megvalósult építészi munkája az 1947–48-ban Fleischl Etelkával és Gyulával Tatabányára tervezett soklakásos bányászlakótelep.
1947-től 1949-ig a az Építés- és Közmunkaügyi Minisztériumban főosztályvezetőként működött. 1948-tól építészettörténetet tanított a Budapesti Műszaki Egyetemen, ahol 1949 szeptemberében az építészettörténet és -elmélet témakörében tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezték ki. 1950-től 1951-ig az Építész Kar első dékánja volt. 1949-től 1971-ig az Építészettörténeti Tanszék vezetője, 1974-ig az Építészettörténeti és Elméleti Intézet igazgatója volt. 1951-től 1986-ig a Magyar Építőművészek Szövetsége elnökségi tagja. 1949-től az MTA levelező, 1960-tól rendes tagja.
Egyik jelentős szakmapolitikai tette volt, hogy az 1951-es úgynevezett nagy építészeti vitában bátran kiállt a modern építészet elvei mellett a sztálinista művészetpolitika keretében Magyarországon is bevezetendő szocialista realista építészet ellenében. A szocreál korszakot követően, 1957-től a hazai építészeti kérdésekben a modern építészet elkötelezett híveként ő lett a kevés megmondóemberek egyike. Ő hozta létre és szerkesztette az Akadémiai Kiadó Architectura sorozatát, amelynek közel 30 kötete látott napvilágot. A szerkesztőbizottság elnökeként évtizedeken át hatással volt az egyetlen hazai építészeti folyóirat, a Magyar Építőművészet tartalmára és minőségére.
Major, aki az 1960-as, 1970-es és 1980-as években a hazai építészeti közélet meghatározó alakja volt, három önéletrajzi kötetében zavarba ejtő őszinteséggel írja le, hogyan csetlett-botlott élete során szakmai, politikai és emberi kérdésekben. Saját bevallása szerint is rossz emberismerő volt, ezért sok csalódás érte. Műegyetemi tanítványai szerint kifejezetten rossz előadó volt, akinek szellemi nagysága a szűk körű konzultációk során vált érzékelhetővé. A magukat barátainak vallók is gazdag, összetett, de ellentmondásos személyiségként emlékeztek rá, akiben ellentétes tulajdonságok éltek egymás mellett. Látszólagos racionalizmusa ellenére nem állt két lábbal a földön. Egyesek szerint kiállt mások igazáért, mások szerint önző volt és soha nem védett meg senkit. Nyitott volt, de különösen kései éveiben a szakmai viták során nem tűrt ellentmondást, ami még barátai számára is nagyon megnehezítette a vele folytatott eszmecseréket.
Major a kor Magyarországán egyedülállóan tág kapcsolatrendszerrel rendelkezett, széles körben levelezett hazai és külföldi szakmabeliekkel. Ezeket a kapcsolatait gyakran mozgatta meg különféle érdekekben. Archívumában kiterjedt levelezés található a kor számos, magyar származású alkotójával, Nicholas Schöffertől Lucien Hervéig. Éveken keresztül küzdött azért, hogy a már idős Breuer Marcell kapjon nevéhez méltó megbízást Magyarországon, Budapesten vagy szülővárosában, Pécsett. Ebben az ügyben munkája eredménytelen maradt ugyan, egy másik, utólag jóval negatívabbnak ítélhető kérdésben azonban eredményesnek bizonyult.
Major hevesen küzdött a posztmodern és az organikus építészet ellen. Hevesen kritizálta a Csete György vezette pécsi Ifjúsági iroda, ismertebb nevén a Pécs Csoport munkásságát és alakuló befolyását, itt is bevetve személyes kapcsolatait. Ebben sajnos sikerrel járt: az úgynevezett „tulipán-vita” következményeként a csoport tevékenységét ellehetetlenítették, 1978-ra felbomlott. Utolsó éveire ez jelentősen árnyalta Major megítélését. „Nem szerez népszerűséget magának az, aki ma Major Máté mellett kiáll” – írta Zádor Anna Major halála után egy évvel a MÉ 1987/4-5. száma 55. oldalán.
Major Máté Budapesten halt meg 1986. április 14-én. Még nagyrészt általa rendszerezett archívuma örökösei jóvoltából, több ütemben került be a MÉM MDK-ba. Az 1945–1956 közötti időszakot feldolgozó önéletrajzi írása a Magyar Építészeti Múzeum Lapus Angularis c. forráskiadványsorozatában jelent meg. Hagyatékának feldolgozásába az utóbbi években több kutató kapcsolódott be, de Major pontos szerepének és hatásának feltárása a 20. század magyar építészetében még a jövő feladata.
Kovács Dániel – Ritoók Pál
