Amikor a török hódoltság véget ért, 1686-ban a jezsuita atyák feladták az andocsi missziós állomásukat, és a plébániát átmenetileg egy pap látta el. Ezt követően ismét szerzetesek – ezúttal a mariánus ferencesek – vetették meg itt a lábukat, akik Volkra Ottó veszprémi püspök 1719. évi alapítólevelének felhatalmazásával átvették a templomot. A ferencesek szerepvállalása a jezsuitákhoz hasonlóan messze túlmutatott a szimpla rendi élet folytatásán. A püspök rájuk bízta a Somogyban fekvő, pap nélküli plébániák ellátását, de a kolostorban működött gyógyszertár is, és nem utolsósorban „menedzselniük” kellett az egyre nagyobb tömegeket megmozgató búcsúk lebonyolítását is.
Az eddigi szerzők (P. Pethő Lénárd, Takács Ince, Pfeiffer János stb.) már számos adatot feltártak a 18. századi építéstörténettel kapcsolatban, amelyek közül elsőként azt emelnénk ki, hogy a 18. század elején egy fából épült hajó és torony állhatott a középkori eredetű szentélyhez kapcsolva. A ferencesek rendháza („kis rezidenciácska”) eleinte a régi missziósházzal egyezett meg, majd 1720–21-ben átkerült a templom északi oldalához, a mai kolostor helyére. Utóbbi nemsokára, 1723-ban leégett, így egy új, nagyobb szabású, egyemeletes rendház építéséhez fogtak, amelynek alapkövét 1725-ben tették le. Az építkezések hosszú ideig folytak, és ma már – különösen az műemléki értékleltárnak köszönhetően – azt is látjuk, hogy a munkák több építési fázisban zajlottak le. Ennek megrajzolásához segítségül hívtuk a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött számadáskönyveket is. A rendház építési munkálatai ezek szerint 1741–42 táján fejeződtek be. A kolostorépületben most leltárba vett barokk ajtók, míves dobozzárak, kilincsek, ajtópántok, festmények is elsősorban ehhez az időszakhoz köthetők.
A számadáskönyvekben nemcsak az építőanyagra vagy a (szinte mindig név nélküli) iparosokra, mesterekre találunk adatokat, hanem bennük a mindennapi élettel (fuvarok, gyógyszerek, mosónő…) kapcsolatos bevételeket és kiadásokat is feljegyezték. A vásárlások között természetesen az élelmezéssel kapcsolatos alapanyagok, különösen sok hal szerepelt, amit szinte kizárólag Kőröshegyről hozattak, de a vaj, a fűszerek, a kősó, sőt az olívaolaj sem hiányozhatott a beszerzések közül (az utóbbit többnyire Budáról vagy Veszprémből hozatták). Volt úgy, hogy tőkehal, máskor teknős szerepelt az étlapon. Minden év őszén rengeteg kifizetést találunk a „puttonyosok” részére Balatonlellén, Látrányban, más szóval a mai balatonboglári borvidéken. Valószínűleg saját szőlőikben szüreteltettek, hiszen a számadáskönyvek tanúsága szerint bort nemigen kellett vásárolniuk.
A Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár több inventáriumot is őriz a kolostorról, kezdve a 18. század közepétől. Ezekből a koldulórendi konventek szokásos helyiségkiosztása (refektóriummal, konyhával, a rendházat vezető gvardián szobájával, könyvtárral, cellákkal stb.) tárul elénk. Közülük többet is azonosítani tudtunk a mai alaprajz, a boltozati rendszer jellegzetességei alapján, de mivel helyenként láthatóan válaszfalakat vettek ki, illetve húztak be, akadnak még bizonytalanságok, amelyek legfeljebb falkutatással pontosíthatók. A történeti adatok szerint 1747-ben 24 szerzetes élt a kolostorban. A középudvar köré rendeződő kolostornégyszögről számos korabeli ábrázolást is ismerünk, ugyanis a zarándokok számára rendszeresen kiadtak nyomtatott ponyvafüzeteket, címlapjukon a kolostor és templom ábrázolásával. Igaz, ezek többnyire egymást másolták, és idővel egyre elnagyoltabb képet mutatnak.
Maguk a búcsúk Nagyboldogasszony napjára (augusztus 15.) estek. A búcsú a falu életében az év legfontosabb eseményét jelentette. A Dunántúlról, sőt távolabbról – így pl. Kalocsáról - előző nap érkezett, megfáradt zarándokok a falusiak házaiban kaptak szállást. Akiknek már nem jutott hely, azok a templomban vagy a rendház folyosóján aludtak. Sőt a kor felfogása szerint a templom valamelyik mellékoltára előtt, akár a templom kövezetén fekve töltött éjszaka az ájtatosság magasabb fokának számított. A kutatások szerint az andocsi búcsúk regionális jelentősége a 18. század közepe táján érte el a csúcspontját. A szerzetesrendek 18. század végi feloszlatását követően a zarándoklatok ugyan egyre inkább a népi vallásosság részévé váltak, de Somogyban sosem veszítettek a népszerűségükből (még akkor sem, amikor a rendházban már csak plébánia működött).
A tömeges igény miatt hamar szükségessé vált a templom nagyobbítása, pontosabban egy új, szilárd anyagból épített hajó emelése. Ennek alapkő-letételére 1739. május 25-én került sor, és az építőmesteri munkálatokkal 1743-ra már nagyrészt el is készültek. A templom belső munkálatai, berendezése ugyanakkor tovább tartott, így a templom felszentelésére csak 1747. december 17-én került sor, Padányi Bíró Márton veszprémi püspök révén. A belső megújításában kulcsszerepet játszott Gyulai Gaál Gábor, a somogyi-tolnai vidék egyik meghatározó nemesura, aki temetkezőhelyét is az új templomhajóban alakította ki. Neki köszönhető a főoltár tömött vörösmészkőből faragott tömbje vagy a szentély kövezete, amelynek anyagát, úgy tűnik, Bajorországból hozatta, vízi úton, a Dunán keresztül leúsztatva.
A barokk berendezés többi elemének pénzügyi hátterét is a környék földesurai teremtették meg. Elsőként is Zichy Ádámot kell megemlítenünk, akinek adományából felállították a mai, barokk stílusú főoltárt, amelynek középpontjába természetesen a középkori Madonna-, Szt. Dorottya- és Szt. Katalin- szobrokat helyezték. Őket a két magyar királyszent, István és László térdeplő szobra, illetve két ferences szent figurája veszi közre.
Szintén Zichy Ádám donációjának számít a Páduai Szt. Antal-mellékoltár. Az Assisi Szt. Ferenc-oltárt Tóti Lengyel Gáspár, a Szűz Mária-mellékoltárt Tóti Lengyel Lajos finanszírozta (utóbbi oltárképe helyén ma egy 1900 táján festett Jézus Szíve-képet láthatunk). A Tóti Lengyelek adományából született a Nep. Szt. János-oltár is. Szt. Anna-oltárát Jankovich István, Szt. Borbála oltárát a Somssich-Niczky család állíttatta. Külön említésre méltó a Tóti Lengyelek által emeltetett szószék, amelynek kosarát ferences tematikájú domborművek ékesítik. Vele átellenben, a déli hajófalon Szt. Flórián szobrát, a barokk berendezés egyik legbájosabb alkotását látjuk. A római legionárius öltözetben megjelenített, ám magyaros bajuszt viselő szent fejét barátságosan félrebillenti, miközben vizet löttyint a lábánál elhelyezett házmodellre, amelynek ablakain lángnyelvek csapnak ki. A barokk berendezéssel kapcsolatban Szilárdfy Zoltán vetette fel, hogy „ízes-népi magyar megjelenítését egy dunántúli franciskánus fráternek köszönhetjük.”
A templom szintén a 18. század közepén kapta tornyát, majd közel húsz évvel később két, kifelé néző oldalkápolnát toldottak hozzá, amire a búcsúk alatt ide látogató, megnövekedett számú zarándokok miatt volt szükség.
Az andocsi szerzetesek és templomuk napjai a 19. század folyamán békében teltek, ebből az időszakból sem komolyabb építési beruházásról vagy beszerzésről, sem jelentősebb eseményről nincs tudomásunk. A 19. század végén, illetve a 20. század elején azonban három ambiciózus házfőnök is rajta hagyta a keze nyomát a templomon. 1911-ben Kiss Arisztid házfőnök kérvényt terjesztett elő a nemrég megalakult Műemlékek Országos Bizottságához (MOB), valamint a Vallás- és Közoktatásügyi miniszterhez a kegytemplom szentélyének restaurálása céljából. A MOB-hoz intézett, 1911. október 12-i levele szerint a szentély külső falai igen „rongált” állapotban voltak, míg a szentély belsejében a „bordázatok ropognak és gyakran találunk lehulló részeket” – írta. Leveléből, illetve Pethő Lénárd munkájából tudni, hogy 1895-ben, Gácsinger Flóris házfőnöksége idején a templomot restaurálták, ám Kiss Arisztid ez restaurálás a szentély stílusával össze nem egyeztethető „izléstelenséget honosított meg”. Az 1895-ös kifestés után – amely Heckenast János szombathelyi festő munkája volt – a templomot Hornig Károly veszprémi püspök szentelte fel. A historizáló, a bordaközökben mérművet imitáló, a szentély boltozatán a csillagos eget megjelenítő díszítőfestés rövid életűnek bizonyult: 1912-ben a MOB kiküldött szakértője, Sztehlo Ottó a szentély átfestését javasolta, valamint elbontatta az oltár két oldalán álló féloszlopokat – a rajtuk ülő angyalfiguráknak azóta nyoma veszett.
Húsz évvel a Sztehlo Ottó-féle felújítás után a templom újabb restaurálására került sor. A templombelső átfestése a rendházfőnök Simicza Sebestyén (Andocson szolgált: 1930–1939) elgondolásai alapján, Rott Nándor megyéspüspök támogatásával, a hívek adományaiból valósult meg. Ekkor, 1935-ben historizáló neobarokk kifestés készült, készítője a veszprémi Mórocz Miklós volt, segédjei mellett Makszi atya vett részt a munkában. A kifestés mellett egyéb apróbb munkálatok is zajlottak, ezek mesterei mind andocsi lakosok voltak. Ezt az állapotot egy, a Fotótárunk Lux-hagyatékában lévő 1939-es fotóról tudjuk rekonstruálni: a szentély oldalfalaira kvádermintás díszítőfestés készült, a diadalív Szentháromságot keretező függönydíszes kifestését pedig rácsminta váltotta fel, a felette lévő feliratot „ISTENEM ÉS MINDENEM”-re változtatták. Szintén feltehetőleg ehhez a felújításhoz köthető a sekrestye boltozatának az elbontása, és fölötte az oratórium kialakítása. Ugyanekkor a hajó boltozata is gazdag neobarokk kifestést kapott – de a fennmaradt fotókon ennek is csak egy kis szelete látszik. A fiókok keretelt rocaille-díszében a diadalív rácsmintája köszönt vissza, míg a diadalívhez eső első boltszakaszban az áldozata révén győztes Bárány ült a hét pecsétes könyvön. (vö. Jel 5, 1-5). Ez a sárgás alaptónusú kifestés egészen a közelmúltig meghatározta a templom képét.
1947 februárjában Szabó Dávid, az utolsó ferences házfőnök a Műemlékek Országos Bizottságától a három gótikus szobor restaurálását kérvényezte. Tudományos szempontból Aggházy Mária, a Szépművészeti Múzeum tudományos munkatársa figyelt fel először a három szoborra, ismereteit egy 1946-os publikációban össze is foglalta. Aggházy publikációjának a – szakmai-tudományos megállapítások mellett – egyik legfontosabb érdeme, hogy a művészettörténész és a műemlékvédelmi szakma, illetve a házfőnök figyelmét is felhívta a szobrok kiemelkedő értékére. Talán ennek is köszönhető, hogy Szabó Dávid házfőnök a MOB-hoz fordult a szobrok ügyében. A restaurálás – az iratok alapján úgy tűnik – végül meghiúsult, mivel a MOB azzal a kikötéssel engedélyezte a beavatkozást, hogy azt Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban kell elvégezni, a szobrok Budapestre szállítását viszont a helyiek ellenezték. A kialakult patthelyzetet nem sikerült feloldani.
A háború után, 1950-ben, a szerzetesrendek újbóli feloszlatásával kikerült a ferencesek kezéből az épület, a kolostor egy részébe a helyi iskola költözött be. Ebben az időszakban a plébánia csak a legszükségesebb javításokat tudta finanszírozni. A kisebb-nagyobb tatarozások a MOB utódszerve, az 1957-ben felállított Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) támogatásával tudtak csak megvalósulni. A templombelső megjelenésének markánsabb átalakítását eredményezte az OMF támogatásával megvalósult 1966-os padcsere, amikor is a barokk padokat a ma is meglévő modern vonalvezetésű padokra cserélték, valamint a szembemiséző oltár felállítása is. Horler Miklós az által 1975-ben tervezett oltár jobb érvényesülése érdekében a mellékoltárok elé is kifutó, elliptikus pódiumot készített.
A templommal kapcsolatos nagy mennyiségű iratanyag átnézése során egyértelművé vált, hogy a 60-as, 70-es, 80-as években, több esetben a roncsolással járó beavatkozások előtt sem a falakon, sem a szobrokon és berendezési tárgyakon nem végeztek megelőző kutatást. Az 1990-es évek végén, egy nagyszabású beruházás első lépéseként az ÁMRK Szakrestaurálási Osztálya festő, illetve fa szobrászati szondázó kutatást végzett az épületen, illetve a berendezési tárgyakon. A restaurátor-kutatói megfigyelések, amelyek mind az oltárokon, mind a falakon (a templomban és a kolostorépületben egyaránt) korábbi festésrétegeket tártak fel, akkor sajnos, feltehetőleg a szűkös anyagi lehetőségek miatt nem tudtak beépülni a tatarozási tervbe.
Az andocsi kegytemplomról és kolostorról írott – összesen mintegy 570 oldalt kitevő – dokumentációnk nemcsak tudományos munka. Jogszabályban előírt segédletként is szolgál a tulajdonos, azaz az andocsi plébánia, az épületegyüttest tervező építész, a tartozékokkal foglalkozó restaurátor vagy akár a műemléki hatóság számára. A műemlék kultúrtörténeti jelentőségének felvázolása mellett egészen a legapróbb részletekbe bocsátkozva – szobrok, nyílászárók, vasalatok stb. szintjén –, lajstromba vettük azok értékeit, mindezt helyiségenként felvett adatlapok formájában. Az így elkészített dokumentáció reményeink szerint még hosszú ideig szolgálja az épületegyüttes értékeinek további megőrzését, szakszerű kutatását, tervezését és méltó hasznosítását.
Galamb Zsuzsanna – Fülöp András
