Egy árnyék a képen

A műemléki fényképezés kezdetei

A Pesti Vigadóban hamarosan nyíló kiállításunkon a 150 évvel ezelőtt létrejött magyar műemlékvédelem történetét mutatjuk be. Most a magyar fotográfia napja alkalmából szeretnénk tisztelegni elődeink, a műemlékvédelmi fotográfusok előtt, akiknek munkái majd a kiállítási tablókon láthatóak, de arról viszonylag keveset tudhatunk, mivel és hogyan dolgoztak.

Mivel a fotósok a kamera mögött álltak, arctalan szereplői voltak a műemlékvédelemnek, róluk kevés fénykép maradt fent, leginkább csak a földre vetülő árnyékukat láthatjuk egy-egy felvételen.

„A fényképezés 19. század végi általános elterjedésével teremtődött meg a lehetőség arra, hogy a Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ jogelődje, a Műemlékek Országos Bizottsága építészeti fotógyűjteményt hozzon létre. A fotó objektív látásmódja történelmi épületeink régi, eredeti látványát őrizte meg számunkra, segítve ezzel megismerésüket, megőrzésüket, helyreállításukat. Ezek a közel 130 éves felvételek pótolhatatlan forrást jelentenek az örökségvédelmi operatív szakmai munka és a tudományos kutatás számára.” Ezzel a gondolattal mutatkozik be Intézményünk Fotótára honlapunkon, ahol júliusban a hónap műtárgya a Forster Gyula szerkesztette Magyarország Műemlékei című négy kötetes mű, amiben már számos műemlékeket ábrázoló fénykép jelent meg. Én is erre az időszakra tekintenék vissza, az 1900-as évek elejére, mivel és hogyan dolgozhattak akkor a műemléki fényképészek.

Az 20. század elején épületek fotózásához, a lenti képeken is látható, úgynevezett utazókamerákat használták, amelyek a műtermi gépeknél kisebbek és könnyebbek voltak. Ezek a kamerák határozottan magukon viselték a fényképezőgépek ősének tekinthető camera obscura jellemzőit, erről a kép megjelenítésére használt optikai eszközről már a tizedik században írtak arab tudósok. A reneszánsz korában és később a camera obscurát rajzolási segédeszközként alkalmazták, a papírra kivetített képet rajzolták át a segítségével. A fényképezés 1839-es feltalálása valójában a kép rögzítésére alkalmas fényérzékeny anyag felfedezését jelentette. Az első fényképek (dagerrotípiák) még pozitív képek voltak (a polaroid képek elődei), így nem lehetett őket sokszorosítani vagy nagyítani. Az 1900-as évek elején már üveglapra felhordott emulzióval, negatívképek készültek, amelyek már fotópapíron nagyíthatóak és másolhatóak voltak. A fotós felszerelése  tartalmazott egy favázas utazókamerát, amely összecsukható kivitelben készült. A gép szétnyitásakor egy alapdeszkából, a hozzákapcsolódó előlapból, amely a könnyen cserélhető objektívet tartotta, valamint egy mozgatható hátfalból állt. A hátfalat könyvkötővászonból készült harmonika-kihuzat kötötte össze a hátlappal. A hátlapon volt a mattüveges beállító keret illetve a fényérzékeny üveglemezt tartalmazó kazetta foglalata. A különböző gyújtótávolságú objektívekhez három vájat volt kialakítva az alapdeszkán. A homlokfalhoz legközelebbibe a nagylátószögű-, a középsőbe az alap-, az utolsóba pedig a teleobjektív használatakor kellett beilleszteni a hátfalat. Az élességet az alapdeszka oldalán levő csavarral lehetett beállítani. Az előlapon az objektív, függőlegesen és vízszintesen eltolható volt. A felszerelés része volt a már említett három objektív is, amelyek lencséi csiszolt üvegből készültek. Erős fa- vagy fém állványokat használtak, amelyet az alapdeszkán kialakított furatba lehetett rögzíteni. A fényérzékeny üveglemezeket különböző méretű fa kazettákban szállították. Az objektívek képesek voltak kirajzolni a 13x18 cm-es felületet is, de voltak 9x12 cm-es és 6x9 cm-es kazettáik is. A különböző filmméreteket a mattüvegen berajzolták, így láthatták a megfelelő képkivágást. Az üveglemez bizonyos szempontból nagyon praktikus hordozó anyag volt, mert teljesen sík felülete volt, nem hajlott. Hátránya volt azonban a súlya és a sérülékenysége. A felszerelés mennyiségéből is adódott, hogy a fényképészek többnyire segédekkel jártak terepre, akik segítettek a szállításában, és fotózás közben is közreműködtek a szükséges objektívek és kazetták előkészítésében. Ennyire nehéz és törékeny eszközökkel, figyelembe véve a kor közlekedési lehetőségeit, nem volt egyszerű feladat az épületek megörökítése.

Hogyan is nézhetett ki egy helyszíni fényképezés az 1900-as évek elején?

A hivatásos fényképészeket nem annyira művészi ambíció, mint a műszaki fotókkal szemben támasztott, a megrendelők igényeinek megfelelő, kötött szabályok betartása vezérelte. Nagyon fontos elvárás volt egy épületfotóval szemben, hogy a képen az épület minden részlete jól látszódjon, ezért előnyben részesítették a borús időben való fényképezést. Az emulzió nem volt képes áthidalni a nagy fénykülönbséget, napos időben az árnyékban levő részletek nem látszottak.  (A fény és az árnyék kontrasztját hangsúlyozó fotográfiai stílus inkább csak a 30-as évektől lett divatos az építészeti fotózásban.) A másik szintén nagyon fontos követelmény volt a perspektivikus torzulás korrigálása, amivel a műszaki rajzok precizitását idéző képeket készítettek. (A perspektivikus torzulás az a jelenség, amikor egy magas épületet úgy szeretnénk lefényképezni, hogy az alja és a teteje is rákerüljön a képre, a fényképezőgépet hátra döntjük, ezáltal a homlokzat függőleges vonalai összetartanak. Kicsit olyan hatása lesz, mintha hátrafelé dőlne az épület. A műszaki fényképezőgépekkel ez a jelenség korrigálható úgy, hogy vízszintesen rögzített alapdeszkán az objektívet magába foglaló előlapot függőlegesen feltoljuk. Ez a technika nagyon sokáig alapelvárás volt az építészeti fotózásban és a professzionális épületfotósok a mai napig alkalmazzák.) A helyszínen az első feladat a megfelelő nézőpont megtalálása, az épület legjellegzetesebb nézetének megkeresése volt. Figyelembe kellett venniük, hogy az állványt is biztonságosan fel tudják állítani és olyan távolságba, hogy a rendelkezésükre álló objektívek látószögébe beleférjen a téma. Az állványra felcsavarozták a fényképezőgépet, többnyire a nagylátószögű objektívvel. Mivel ezeknek az objektíveknek nem volt változtatható a gyújtótávolsága – tehát nem lehetett ráközelíteni vagy távolodni a témától – úgy kellett a helyet megválasztani, hogy az épület biztosan ráférjen a képre, inkább egy kis teret hagyva a képek széleinél, amit aztán a nagyításnál levágtak. A képet a fényképezőgép hátulján levő mattüvegen tudták beállítani, ami nem volt nagyon egyszerű, főleg azért, mert nagyon fényszegény, sötét kép volt látható. Ezt a problémát úgy tudták megoldani, hogy egy nagyobb sötét kendőt terítettek a gépre, ezzel leárnyékolva a mattüveget és ez alá a kendő alá bújva ellenőrizték a beállítást. Nehezítette a komponálást az is, hogy a mattüvegen egy fejtetőn álló nem oldalhelyes kép jelent meg. A fényképezőgép alapdeszkáján egy csavar tekerésével lehetett pontosan beállítani a kép élességét, amihez egy kézi nagyítót is használtak segítségül. A kép beállítása után következett a fényképezés. Az itt bemutatott fényképezőgépnek még nem volt zárszerkezete az expozíciós idő beállításához. A lemezek fényérzékenysége alacsony volt és az objektívek is kevés fényt eresztettek át, így hosszú, több másodperces exponálással dolgoztak. Amennyiben 1 másodpercnél rövidebb expozícióra volt szükség, az objektívben levő rekesz szűkítésével érték el az exponálási idő meghosszabbítását. A rekesznek fontos szerepe volt a mélységélesség növelésében, mert elvárás volt, hogy a fotón lehetőleg minden – az előtérben és a háttérben levő tárgyak is – tűéles legyen.

A felvételkészítés folyamata úgy zajlott, hogy első lépésben leszűkítették a rekeszt a kívánt mértékre, mert a beállításnál még a legtágabb rekeszértéket használták. Utána feltették az objektívsapkát az objektívre, a fényérzékeny üveglemezt tartalmazó kazettát betették a mattüveg helyére, kihúzták a takarólemezt, aminek az volt a feladata, hogy megakadályozza, hogy fényt kapjon a lemez a felhasználás előtt és a fotózás után. Ekkor állt kész a fényképezőgép az exponálásra. Az objektívsapka levételével kezdődött az expozíció, ami néhány másodperctől több percig is eltarthatott. Mivel nem voltak még olyan eszközök, amelyekkel pontosan lehetett volna a fényt megmérni, a helyes expozíció leginkább a fényképész tapasztalatától függött. Ha túl sokáig exponált, sötét lett a negatív, ha kevés ideig, akkor világos, és ezekről a pontatlanul exponált negatívokról nagyon nehéz volt később jó minőségű nagyítást készíteni. Az expozíció befejeztével visszahelyezték az objektívsapkát, a kazettába visszadugták a lemezt és a leexponált kazettát megjelölve, nehogy összekeveredjen az exponálatlan lemezekkel, eltették.

A fényképezés után a munka következő fázisa már a fotólaboratóriumban történt, ahol nagyon komoly vegyszerismerettel rendelkező laboránsok dolgoztak. Az ő feladatuk volt a negatívok előhívása és a nagyítások elkészítése az általuk összeállított előhívó oldatokban. Rajtuk múlott, hogy a kész képek megfelelőn részletgazdagok, tónusosak legyenek. Ők alakították ki a végleges képkivágást, korrigálva a felvétel esetleges hibáit, mint a kép ferdeségét, vagy lehagyva a kép szélein levő felesleges részeket, például a fényképész árnyékát.

Hack Róbert

 

 A Magyar Fotográfia Napja augusztus 29.

1840. augusztus 29-én a Magyar Tudós Társaság tizenegyedik nagygyűlésén Vállas Antal, aki eredetileg bölcsészdoktor matematikus, fizikus és földrajztudós volt, a Dunát és a Királyi Várat ábrázoló dagerrotípiát készített. Ez volt a Magyarországon nyilvános eseményen készült első fénykép.