Balatonberényt a veszprémi káptalan 1082-re hamisított oklevelében említik először, de az első hiteles említése az almádi monostor 1121-es alapítólevelében található. Ekkor az Atyusz nemzetség volt részben birtokos itt. 1334-ben Balatonberény papját említik a pápai tizedjegyzékek, ez az első közvetett adat a templomra vonatkozóan. 1328–1333 táján I. Károly királytól Fancs és fiai kapták királyi adományként a birtokot, amely ettől fogva sokáig Fancsberényként jelenik meg a forrásokban. Mivel Fancs fia János hűtlen lett a királyhoz, Zsigmond 1410-ben a szóban forgó berényi részeket a gordovai ághoz tartozó László bán fiainak adományozta.
A templom első periódusát egy egyenes szentélyzáródású templom képviselte, amelynek nagyrészt visszabontott falait egy – sajnos szakszerűen nem dokumentált – „ásatás” során találták meg a mai hajóban. Ebből a mai északi, és különösen a déli hajófal őrzött meg felmenő részleteket, amit egy ablak alsó részlete mutat meg egy későbbi köpenyfal mögött és felett. Az első periódusú déli kapu feltehetően a későbbi, gótikus déli kapu tengelyébe eshetett, így azzal nyomait eltüntették. A templom azonosítását nehezíti, hogy Balatonberény déli részéről egy másik Árpád-kori templomhely is ismert.
1433-ban a berényi Keresztelő Szt. János-templom búcsút nyert a pápától. Szakács Béla Zsolt, aki először foglalkozott érdemben a templom középkori építéstörténetével, felhívta a figyelmet, hogy a búcsúengedély lehetne ugyan egy átépítés pénzügyi alapjának megteremtése, ám ekkor száznál is több kérelmet nyújtottak be az akkor éppen Rómában tartózkodó király kíséretéből, így nem biztos, hogy a berényi templom átépítését közvetlen kapcsolatba kell vele hozni. Márpedig a ma látható gótikus templom egy átépítés eredménye, aminek két fő jellegzetessége a hajó szélességével megegyező szélességű, sokszögzáródású szentély és a szintén sokszögű nyugati záródás (ez utóbbi a mai torony takarásában van). A különleges nyugati záródás sarkain is támpillérek helyezkedtek el, ezek visszabontott állapotban, lábazati szinten ma is láthatók. A nyugati záródás analógiái (Ingolstadt, Liebfrauenkirche, Lusowo) időben nagy szórást mutatnak, de leginkább a 15. század középső harmadában sűrűsödnek, jóllehet a 16. század közepén sem ritkák. Szakács Béla Zsolt kimutatta, hogy bár eleinte temetkezési kápolnaként szolgáltak vagy más helyi kultusznak adtak helyet, időben előre haladva előcsarnokként vagy karzatként használták őket, olykor ezek kombinációja figyelhető meg.
Az 1970-es évek végén történt nagy helyreállítás során, másodlagos helyzetből kibontott kőfaragványok között homorlattal ellátott ékbordák, visszametszett 15. századi–16. század eleji bordaindítások találhatóak, köztük figurális ábrázolással (férfifej) ellátott is. A kőanyag és a gótikus falakból előjött másodlagos festett téglák alapján a 15. század közepe–második fele tűnik a legvalószínűbb keltezésnek. A támpilléres templom csúcsíves, mérműves ablakai mellett a csúcsíves déli kapu, bent pedig a szentély déli oldalán a papi ülőfülke, és szemközt a pasztofóriumfülke díszes kőkerete érdemel még említést. Nem tudjuk, hogy a templomtól északra az 1970-es évek végén előkerült alapfalak (sekrestye? oldalkápolna?) pontosan mely periódusokhoz köthetők.
A 17. század folyamán a Sankó család tűnik fel a falu birtokosaként, sőt egy kései egyházlátogatási jegyzőkönyv egyenesen azt állítja, hogy bizonyos Sankó Miklós építette volna a templomot. Ki lehet ő, és hogyan kerülhetett kapcsolatba Balatonberénnyel? A családra vonatkozó egyik legkorábbi adatunk Istvánffy Miklós történetírótól származik, aki bizonyos Sankó János késmárki kapitányról ír 1529-ből, azt állítva, hogy raguzai (dubrovniki) származású. (Istvánffy történeti munkájának egy példánya intézményünk könyvtárában is megtalálható, illusztrációként mutatjuk a vonatkozó szövegrészt.) Ugyanúgy raguzai származásúnak mondják 1510-ben Sankó Miklós kereskedőt, akinek Szerémi György szerint Budán volt két háza, neje pedig egy firenzei származású orvos lánya lett. Sankó Miklós Batthyány Ferenc horvát bánnal volt szoros üzleti kapcsolatban, de Bakócz Tamás esztergomi érsek érdekeltségeiben is eljárt. Kereskedett továbbá Velencével, de a törökkel is. A mohácsi csatavesztés után is Budán maradt, feleségére még 1538-ban is van adat, viszont leszármazottairól keveset tudunk.
Ez a Sankó Miklós azonban nem lehet azonos a templomépítőnek nevezett Miklóssal, hiszen Balatonberényben ekkoriban még a Fáncsyak voltak birtokon belül. Így bizonyára egy jóval később élt Sankó Miklósra vonatkozhat az értesülés. A Sankó családra Batthyány I. Ádám környezetéből van adat az 1640-as évekből, közülük is Boldizsárra, aki előbb a kiskomári vár hadnagya volt (1634). Később, ahogy Szvitek Róbert történész is felhívta a figyelmünket, Németújvár környékén tartózkodott. 1660-ban Balatonberény birtokosának kifejezetten Sankó Miklóst és Boldizsárt nevezik meg, 1703 táján szintúgy, így – az eltelt közel 40 év fényében – kérdéses, hogy megint ugyanarról a Miklósról van-e szó. 1715. szeptember 30-ig Sankó Miklós Somogy vármegye alispánjaként tűnik fel. 1718-ból felszentelési adatunk van a templomról, ami még a Sankó-féle birtoklás végére eshetett, és egy romjaiból való újjáépítést jelenthetett.
Az 1970-es évek végi, Dragonits Tamás-vezette műemléki helyreállítás során Kozák Károlynak sikerült is azonosítani egy 17. század végi–18. század eleji, korabarokk, homokszínű, és bekarcolt keretezéssel ellátott homlokzatarchitektúrát, mely az ablakok körül simított, törtfehér színű volt. Valószínű tehát, hogy mindez a dalmáciai eredetű család felújításának emléke, de semmiképp nem a templom „építése”, hiszen az, mint láttuk, évszázadokkal korábban megtörtént
Itt kell megjegyeznünk, hogy amikor 1643-ban az andocsi jezsuita misszionáriusok elkezdték működésüket a török hódoltatta Dél-Dunántúlon, a környékbeli falvak hitéletét innen Berényből látták el. Ez arra utal, hogy a templom és a plébániaépület a török korban is több-kevesebb épségben fennállt. A jezsuiták 1686-ban fejezték be andocsi tevékenységüket, és visszavonultak Pécsre.
Az 1720-as években a Hunyadyak (nem azonosak az uralkodót is adó Hunyadi-famíliával) kezére került a falu és temploma. 1746-ban helyreállították a templomot; ekkor írtak sekrestyéjéről is. A berendezésből kiemelhető egy kőből készült szenteltvíztartó, ami egy korabeli leírás szerint a templom bejáratánál állt. A hajó mai csehsüveg-boltozataihoz az 1746-os évszám még kissé korai lenne, így inkább a szentély fiókos dongaboltozata köthető ehhez a korszakhoz. A toronyaljból az előcsarnokba vezető – egykor külső – ajtó ízig-vérig barokk kőkerete viszont jól illik az 1746-os évszámhoz.
Az újabb átépítésre 1798-ban került sor, szintén a kegyúri család jóvoltából. Ekkor épült a nyugati homlokzat elé a mai torony, de „tágas” sekrestyéje is megvolt ekkor. „Csinos” szószéke, falazott karzata érdemelt még említést, amin egy újabb, négyváltós orgona állt. A hajó mai csehsüveg-boltozatai is ekkor készülhettek.
A mai oltárkép – bő száz évvel később – úgy került a templomba, hogy a kegyúr, Hunyady Imréné gróf Győri Felicitas az előző Kereresztelő Szt. János-oltárképet egy bécsi (közelebbről meg nem nevezett) múzeumba elvitte. Helyette beszerezett egy Murillo után készült, Marta Schöffman-festette másolatot, 1900-as dátummal.
A templom mostani helyreállítása Lomnici Zsófia tervei alapján készül. Megújult a templom mellett álló Szt. Vendel-szobor is, amely egy ismeretlen keszthelyi kőfaragómester műve, valószínűleg 1793-ból.
Felhasznált irodalom:
Csánki Dezső: Magyarország vármegyéi és városai. Somogy vármegye. Budapest, [1914] 37.
Dornyay Béla: Balatonvidéki szentségházak. Balatoni Múzeum Keszthely Értesítője 1 (1941) 7-10.
Eszes László: A keszthelyi kőfaragó műhely emlékei a Balaton vidékén (1750-1850) Műemlékvédelem XXIV (1980) 2. sz. 84-107. 85, 94.
Granasztói Kata: Balatonberény, Kossuth utca, Római katolikus templom. Magyar Műemlékvédelem IX (1984) 535.
Nicolaus Istvánffy: Regni Hungarici historia, post obitum gloriosissimi Matthiae Corvini regis XXXIV. ... Libris XXXIV. ... ab anno 1490. gestarum locupletissimis exacte descripta. Coloniae Agrippinae [Köln], 1685. (MÉM MDK Könyvtár, jelzet: 6342.)
Kubinyi András: Budai kereskedők udvari szállításai a Jagelló-korban. Budapest Régiségei XIX (1959) 99-119. 104., 95. jegyzet.
Kubinyi András: Pesti Gábor családi összeköttetései. Irodalomtörténeti Közlemények 1968. 81-86. 84-85.
Kubinyi András: Buda és Pest szerepe a távolsági kereskedelemben. Történelmi Szemle XXXVI (1994) 1-2. sz. 1-52. 25-26.
M. Aradi Csilla: Somogy megye Árpád-kori és középkori egyházszervezetének rekonstrukciója. Kaposvár, 2016. 105.
Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia-Vatikáni magyar oklevéltár. Ser. I. Tom. 1. Budapest, 1887. 389.
Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal X. Pest, 1863. 50.
Sonkoly Károly: „Isten dicsőségére…” Keresztek és szentszobrok a somogyi országos közutak mentén. – „For The Glory of the God…” Crucifixes and Saint Statues Along the Roads of Somogy County. Kaposvár, 1998. 15, 168. kép.
Szakács Béla Zsolt: A balatonberényi templom és kőfaragványai. In: Művészettörténeti tanulmányok Tóth Sándor tiszteletére. Szerk. Takács ImreBudapest, 2019. 133-150.
Szerémi György: Magyarország romlásáról. Erdélyi László fordítását átdolgozta Juhász László. Bevezetés és szövegmagyarázatok: Székely György. Budapest, 1961. 56-57.
Fülöp András
