A hátsó irodából a városépítésig: Wolf Johanna pályája

A magánépítész hátsó irodájából (ahol szellemi széklábakat faragott, mint Madách sötét látomásának Michelangelo-ja), előlépett egy asszony, tervezői irónnal kezében, merész tervekkel homloka alatt és megtervezte, tervezi még mindig, első szocialista városunkat. Felemelő látvány ez s micsoda pátosza van!

Boldizsár Iván: A pesti s a budai nők. 1954. Béke és Szabadság, 1954. február 3. 9. o.

Wolf Johanna[1] 1905. március 26-án született Wolf Sándor gépészmérnök (1872-1927) és Reif Elza[2] festőművész (1881-1938)[3] gyermekeként. A házaspár Johanna születése idején Budapesten, a Lipót körút 13. alatt élt, ahonnan 1909-ben a Bakáts tér 5. III/1. lakásába költöztek. Itt nőtt fel három gyermekük, a Hanzinak becézett kislány mellett két fiú: György és István.

Családi háttér és gyermekkor

Wolf Sándor gépészmérnökként sikeres vállalkozást épített fel. Karrierje egy apró erzsébetfalvai[4] üzemből indult 1901-ben, amely tehetségének és innovációinak köszönhetően hamar valódi gyárrá terebélyesedett. 1908-ban részvénytársasággá alakult a Hermes Magyar Általános Váltóüzlet Rt. tőkéjével. Wolf szakmai elismertségét mutatja, hogy a részvénytársaság vezetésébe három kiváló gépészmérnök szállt be: Cserháti Jenő műegyetemi tanár, a Ganz villamosgyárának korábbi igazgatója, Schimanek Emil, a Ganz főmérnöke, a nevét viselő dízelmotor feltalálója és Mechwart Hugó, a gyáralapító Mechwart András fia.[5] A cég 1912-ben egyesült Győrffy Kornél Újpesten és Bécsben működő fémárugyárával. A két korábbi tulajdonos megőrizte pozícióját: a Győrffy-Wolf Fémárugyár Rt. újpesti és bécsi gyárainak Győrffy Kornél, míg az erzsébetfalvai gyárnak Wolf Sándor lett az ügyvezető igazgatója. A háború alatt fegyveralkatrészeket gyártottak, rövid idő alatt a Monarchia legjelentősebb gyárainak egyikévé válva. 1918-ra a pesterzsébeti gyár ezer munkást foglalkoztatott. 1920 után a jugoszláviai Bródban is fióküzemet alapítottak,[6] de a trianoni piacvesztés és a húszas évek gazdasági válsága jelentősen megtépázta a gyár helyzetét.

Veleszületett hallásproblémája miatt a három testvér egyike, Wolf György a Siketnémák Magyar Királyi Intézetének magántanulója lett. A család kiterjedt kapcsolatrendszeréről árulkodnak azok a névlisták, amelyeket az Intézet iskolai évkönyvei az adománygyűjtő akciók kapcsán sorolnak fel. Wolf Sándoron keresztül jótékonykodtak az 1910-es évek elején az intézmény javára Benedict Gyula, Jónás Dávid és Löffler Sándor építészek, Brachfeld Hugó és Farkasházi Hugó ügyvédek, dr. Arányi Zsigmond és dr. Ligeti Ármin orvosok vagy Missák Henrik kereskedő. Reif Elza baráti körébe tartozott Vidor Emil építész felesége, Freund Regina, valamint a későbbi világhírű matematikus, Neumann János édesanyja, Kann Margit,[7] de festőként portrét készített Hoffmann Edith művészettörténészről is.[8] A Wolf család ez alapján a budapesti felső középosztály köreibe lehetett bejáratos, a gyár által biztosított anyagi jólétnek köszönhetően. Erről nem csupán az Siketnémák Iskolájának folyósított, alkalmanként 10-20 koronás adományok árulkodnak. A házaspár 1916-ban Elza édesapja, Reif Jakab főreáliskolai tanár emlékére 1000 koronás alappal Reif Jakab Alapítványt hozott létre a Bolyai Gimnáziumban, évente egy tanuló matematikai vagy természettudományos teljesítményének elismerésére.

A Wolf-házaspár nyitott szellemben nevelte gyermekeit. Amikor Johanna 16 évesen beleszeretett Farkas István József okleveles gyógyszerészbe, elfogadták a házassági kezdeményezést: a két fiatal 1922 májusában eljegyezte egymást,[9] majd 1922. október 29-én a Szilágyi Dezső téri református templomban összeházasodtak.[10] Mivel zsidó származású szülei erre a hitre tértek, Johanna is református szertartás szerint esküdött meg római katolikus férjével. A frigy nem bizonyult hosszú életűnek: Johanna egy éven belül hazaköltözött szüleihez, majd 1925. június 12-én válás tett pontot a kapcsolatra.

Pályaválasztás és a korai évek a kivitelezésben

Visszaköltözését követően Johanna magántanulóként fejezte be középiskolai tanulmányait a Veres Pálné Gimnáziumban. Társai közül elsősorban matematikából és ábrázoló geometriából tűnt ki. Magánúton leérettségizett, azzal a szándékkal, hogy édesapjához és testvéréhez hasonlóan gépészmérnöki végzettséget szerezzen. „Két évi szünet után, 1925-ben gyerekkori vágyamat, hogy mérnök legyek, megpróbáltam megvalósítani. Miután azonban abban az időben az építőszakma bizonytalan megélhetési lehetőségnek látszott, előbb kitanultam a varrást és szabást, hogy szükség esetén ezúton tudjak magamnak kenyeret biztosítani. Közben elváltam és néhány hónapig varrással foglalkoztam, míg sikerült a tudományegyetem matematika és ábrázoló szakán keresztül a műegyetemre, mint pótindexes tanulónak bejutnom” – emlékezett vissza később.[11] Wolf azt az 1927-es szabályozást használta ki, amely a korábban érvényes abszolút tiltás után a teljes hallgatói létszám 5%-ának erejéig engedélyezte a nők felvételét a mérnöki karokra, abban az esetben, ha férfi jelentkező nem akadt elég.

Saját megélhetését tekintve Wolf Johanna igen előrelátónak bizonyult: a következő éveket a nehézségek határozták meg. Az 1920-as évek második felére a Győrffy-Wolf Fémárugyár Rt. válságba került, Wolf Sándor pedig 1927. június 19-én elhunyt.[12] A frissen átiratkozott hallgatónőre 1927 novemberében antiszemita diákok támadtak az egyetemen;[13] az atrocitást követően még őt vádolták meg, hogy felbujtóként, „agent provocateur”-ként működött, de beadványa nyomán az egyetemi tanács tisztázta.[14] Néhány professzor ellenszenvével is meg kellett küzdenie, akárcsak néhány évvel korábban Várnay Marianne-nak, aki hosszas csatákat folytatott a nők építészkarrierjét hevesen ellenző Czakó Adolf rektorral. „Két évi tanulás után apám meghalt és tanulmányaimat csak úgy tudtam folytatni, hogy rajzolással és tanítással is foglalkoztam. Műegyetemi tanulmányaim alatt ábrázoló geometriából, statikából és vasbetonszerkezeti vonalon értem el jó eredményeket és ezen a vonalon is akartam később tudásomat továbbfejleszteni, de a műegyetem szilárdságtani tanszékére annakidején nő létemre nem sikerült bejutnom. Tanulmányaim befejezése után azonnal – még diplomám megszerzése előtt – állásba mentem, hogy el tudjam magam tartani.”[15]

A vele egy időben hallgató Körner József emlékei szerint Wolf intelligens és szorgalmas diák volt, de a rajzolással adódtak nehézségei, ezért időnként hallgatótársakat bízott meg a perspektívarajzok készítésével.[16] Ez az adottság is ösztökélhette a tervezés helyett a kivitelezés felé. Diplomáját végül 1931-ben szerezte meg egy szálloda tervezésével; ekkor már két éve, 1929 júliusától a Magyar Építő Rt. munkatársa. Vitán felüli szakmaiságáról tanúskodik, hogy a német megszállás időszakát leszámítva Wolf Johanna 1929 és 1957 között, azaz közel három évtizeden keresztül ugyanannál a vállalatnál dolgozott, egyre feljebb és feljebb jutva a ranglétrán, több rezsimváltást, számos átszervezést és néhány névváltoztatást is átvészelve.[17]

Későbbi életrajza alapján eleinte vasbeton szerkezeti rajzok készítését bízták rá, majd a Ganz gyárak biztosítási előbecsléseivel foglalkozott. Néhány év után építőmérnökké nevezték ki; ezzel összefüggésben 1934. október 15-én belépett a Budapesti Mérnöki Kamarába.[18] „Az építőszakmának (…) minden kivitelezési ágával foglalkoztam, úgy irodai műszaki adminisztrációs, mint helyszíni kivitelezési és ellenőrzési munkakörben” – írta ezekről az évekről.[19]

A Ganz mindhárom telephelyén (a Széna tér mellett a Vízivárosban és a Kőbányai úton) irányított építkezéseket, de ezek közül konkrétan csak a kerékpárgyárat tudjuk a nevéhez kötni. Később, egészen 1944-ig elsősorban hadászati célú üzemek fejlesztésében vállalt szerepet; ez is magyarázza, hogy erről az időszakról igen keveset tudunk. 1936-tól egészen 1944-ig vett részt a Fémáru-, Fegyver- és Gépgyár Rt. törökbálinti telephelyének építésében. Ezzel párhuzamosan dolgozott a Magyar Viscosa Rt. 1941-re elkészült nyergesújfalui gyárának építésénél. A gyárat Mátrai Gyula[20] tervezte, építésvezetőként pedig Mokk Lászlót alkalmazták, akivel ebből az első közös munkalehetőségből és a kölcsönös nagyrabecsülésből életreszóló barátság szövődött.[21]

Negyvenes évek: a Magyar Építő élcsapatában

A bánhidai után másodikként készülő országos centrálé, a mátrai lignittelepre alapozott mátravidéki erőmű építésénél Wolf már meghatározó szerepet játszott. A munkák 1941-ben kezdődtek meg a Heves megyei Lőrinci területén, és a háborús hiányok ellenére 1944 végére az üzemi épületek csaknem teljesen, a kapcsolódó lakótelep pedig nagyrészt elkészült.[22] „Itt mi az összes magasépítési munkákat házilagosan végeztük, ami nagy rezsimegtakarítást jelentett és könnyebb bonyolítást. Az iparos munkák kiadása és bonyolítása is feladataink részét képezte. A központban és ennél a nagy munkánál a helyszínen is, megfelelő tervező vezetésével kis csoportot létesített a vállalat a kiviteli tervek részletterveinek rajzolására, a technológiai és gépészeti szervekkel állandó és szoros kapcsolatot tartva.”[23]

Szintén a háborús évekre, 1942-1944 közé tehető a Pestszentlőrinci Ipartelepek Rt. (akkori közkeletű nevén „Fegyvergyár”) repülőgépgyártó csarnokának kivitelezése a budapesti Gyömrői úton. Ez a 37 méter fesztávú, körülbelül 110 méter hosszú épület, amelynek terveit szintén Mátrai készítette, az első nagy fesztávú vasbeton héjszerkezetű csarnokok közé tartozott Magyarországon.

Ebben az időszakban fix csapat alakult ki a vállalat vezető mérnökeiből és a cégnek dolgozó szakemberekből, akikhez a legfontosabb beruházások kapcsolódtak. Ennek tagjai Szél Gyula, a Magyar Építő Rt. vezérigazgatója, két közvetlen munkatársa, Wolf Johanna főmérnök és (később Kossuth-díjjal elismert) Szőke Gyula gépészmérnök, valamint az 1940-től saját tervezőirodáját vezető Mátrai Gyula voltak. A négyesfogat tagjai között jól működött a munkamegosztás a sokszor egymásba csúszó, komoly diszkréciót és szervezőképességet igénylő, politikailag is érzékeny beruházások lebonyolításában. A munkakapcsolat Wolf és Szél között idővel szorosabbra fonódott. Wolf 1943-ban elvált második férjétől, Wéber József[24] belgyógyásztól; utolsó társa kollégája, Szél Gyula lett annak korai, 1953-as haláláig.[25]

1944 tavaszától, a németek bevonulásától Wolf Johanna abszurd helyzetbe került: míg korábban az ország meghatározó hadászati beruházásaiban dolgozott, most egyik napról a másikra bujdosni kényszerült. Ekkor látta igazi hasznát a húszas években megszerzett varrónői gyakorlatnak: egy divatos Margit körúti varrónő ismerős adott neki munkát és hajlékot hamis papírokkal, erdélyi menekültként, Kerekes Erzsébet néven. A vészkorszak alatt részben itt, részben Szél Gyulánál húzódott meg.[26] Testvérei közül egyetlenként élte túl a háborút: Györgyöt feleségével és kilencéves kislányával együtt Auschwitzban, Istvánt Buchenwaldban gyilkolták meg.

Főmérnökként az újjáépítéseken

1945 után Wolf karrierje gyorsan felívelt: az újjáépítéseknél nagy szükség mutatkozott tapasztalataira. 1946-ban építőmesteri képesítést szerzett, alighanem azért, mert a Ganz környékén számos lakóház helyreállításában is szerepet vállal. Az időszak intenzitásáról a hagyatékában őrzött több száz romfotó tanúskodik.

Nem sokkal később az államosított Magyar Gyárépítési Nemzeti Vállalat főmérnökévé nevezték ki. „Sok szó esett akkoriban a női egyenjogúságról, de még igen kevés tett született ennek jegyében. Az ő kinevezése tulajdonképpen ilyen tett volt, s mint számítani is lehetett rá, sok férfi kollégája fejcsóválva vette tudomásul, hogy nő is lehet főmérnök.”[27] A kétkedőkre alaposan rácáfolt újabb, Mátrai Gyulával közös munkája, a Ganz Villamossági Művek új műhely- és raktárépülete a gyár budai telephelyén, amely 1947-1949-ben, az első hároméves terv részeként valósult meg. A 2200 négyzetméteres tömb a rendelkezésre álló, igen szűk hely miatt épült öt emelettel, vasbetonszerkezettel.[28]

Az 1947 májusában indult építkezésen használtak első alkalommal előregyártott táblákat a zsaluzáshoz, és itt alkalmaztak elsőként gördülő állványozást, amellyel nem csak jelentős faanyag-megtakarítást lehetett elérni, de felgyorsította az építkezés ütemét is. A földszinten a két emelet belmagasságú műhely, feljebb öt szint raktár helyezkedett el. A két épületrészt a homlokzaton is megkülönböztethetővé tette az öt szintnyi raktár keretbe foglalt, vasbeton gerendázattal merevített áttetsző üvegtégla-burkolata; a földszinten vasbetonvázas ablakok biztosították a természetes fényt.

A 120 méter hosszú, 17 méter széles és 36 méter magas,[29] a többi tömb közül messze kimagasodó „felhőkarcoló-gyártelep”,[30] amelyet Vas Zoltán és Rákosi Mátyás adott át 1948. szeptember 4-én,[31] a hároméves terv emblematikus beruházásává vált; képét dr. Szendrői Jenő is beválogatta az évtized emblematikus ipari épületeiről szóló összefoglalójába.[32]

Ebben az időszakban a háború előtt összeszokott négyesfogat tovább dolgozott, sőt, kibővült Mokk László mellett Pászti Károllyal és alkalmanként Dengyel Ádám statikussal. Egymást érték Mátrai úttörő jellegű, kísérletinek tekinthető munkái, amelyek megvalósulásánál Wolf főszerepet kapott. 1947 nyarán kezdődött meg a Ganz leégett hajógyári műhelyének az újjáépítése. Ez az épület a helyszíni nagyelemes előregyártás kísérleti laborja; Mokk László szerint „ez volt az első előregyártottan épített csarnok Magyarországon.”[33] Mokk itt már nem alkalmazottként, hanem saját cégével kapott megbízást Wolf Johannától a kivitelezésre; ezt a tényt 1961-ben megjelent Helyszíni előregyártás című könyve neki szóló dedikációjában is megörökítette. (Mire az építkezés véget ért, Mokk cégét államosították, és ő is belépett a Magyar Gyárépítési Vállalatba.)

Wolf és Mátrai kísérleteinek következő eredménye az előregyártott vasbeton ablakrács lett, amelynél a nyolcnapos száradási időszakot néhány órás gőzöléssel helyettesítették.[34] „Nem vetemedik, fenntartási költsége nincs. A hasonló célt szolgáló vasablakkal szemben m²-ként 56 Ft megtakarítást eredményez” – ismertette a találmányt az Újítók Lapja.[35] Az ablakrácsot először a Mátrai tervezte Ganz-hajógyári gépműhely épületénél alkalmazták, amelynek építése rögtön a hajógyári csarnok befejezését követően, 1948 nyara és 1949 nyara között zajlott. Ezt a diósgyőri DIMÁVAG számára tervezett két csarnok követte; Wolf hagyatékában ma is megvan az érvényes üzemi belépési igazolvány. Wolf részt vett az ajkai hőerőmű 1948-ban emelt, forgáshiberboloid alakú hűtőtornyának előregyártott elemekből történő kivitelezésében – a maga nemében ez is elsőnek számított! –, majd 1950 első felében bekapcsolódott a Siemens budapesti gyárbővítésébe.

Az újjáépítés egyszerre volt politikailag és társadalmilag rendkívül feszített, terhelt időszak és a kísérletezésre nyitott, a világból érkező nóvumokat befogadó közeg. A Magyar Építőnél összeszokott társaság valósággal kivirult ebben a rendkívül termékeny időszakban. Wolf 1950-ben, azaz csak röviddel később, de már egy másik világból így emlékezett vissza: „…ezen építkezéseknél Szél Gyula és Mátrai Gyula munkatársakkal együtt küzdöttünk az új munkamódszerek eredménye bevezetéséért. Együtt vállaltuk a felelősséget a minden új munkamódszer bevezetésével járó bizalmatlansággal szemben és a felszabadulás utáni teljes időszakot és egész energiánkat és tudásunkat arra fordítottuk, hogy az építési tudományt és technikát tovább fejlesszük és ezzel szemben fellépő sok nehézséget leküzdjük.”[36]

Inota: az első előregyártott erőmű

Hamarosan erejét nagyobb feladat kötötte le: az új inotai erőműre szóló állami megbízás 1949 tavaszán érkezett a vállalathoz.[37] Wolfot ekkor nevezték ki műszaki vezetővé, egyben a vállalatvezető helyettesévé.[38] 1949 őszén a cég kisebb küldöttsége, benne Mátrai Gyulával és Wolf Johannával Prágába utazott tanulmányútra.[39] A tárgyalások eredményeként csehszlovák szaktudást, gépeket és terveket sikerült biztosítani az építkezéshez. A cseh szakemberek által javasolt monolitikus vasbetonszerkezetek helyett azonban – Wolf visszaemlékezése szerint az ő felvetésére[40] – Mátrai 2-3 hónap alatt a teljes gyárat áttervezte előregyártottra. „1950-ig sehol a világon olyan nagy elemekkel nem viteleztek ki még előregyártott szerkezeteket, mint itt. 31 m magas, 60 tonna súlyú oszlopokon feküdtek fel a 46,5 m hosszú, többtámaszú, szintén 60 tonna súlyú gerendák. Elkezdtük az elemek gyártását a helyszínen, de még nem tudtuk biztosan, csak elképzeléseink voltak róla, hogy hogyan is fogjuk és mivel azokat felemelni és elhelyezni” – emlékezett vissza az építésvezetőként itt dolgozó Mokk.[41] Az építési munka megfeszített ütemben folyt és 1950 negyedik negyedévében élüzemi minősítést kapott; 1951 novemberében így megindulhatott az első turbina.

Mátrai 1950-ben Kossuth-díjat kapott a „műszaki újjáépítésben” való részvételéért;[42] Mokk Lászlót az inotai kivitelezésért ismerték el ugyanezzel 1952-ben. A mindkét munkában főszerepet játszó Wolf Johanna főmérnöknek a Magyar Munka Érdemrend ezüst fokozatával és az ezzel járó 3000 forint pénzjutalommal kellett beérnie 1950-ben.[43]

A nagyelemes építés – Mokkhoz és Mátraihoz hasonlóan – egész életében foglalkoztatta, a Sztálinváros főmérnökeként töltött évek mellett ez vált legfontosabb témájává. Figyelemmel követte az Inotát követő fejlesztéseket is; ezt igazolja egy 1956-os nyilatkozatának részlete: „Pécsett, az erőmű építésnél, mi magunk is olyan óriási panelekkel építkezünk, amilyenre hazánkban még nem volt példa.”[44] A többesszám használata tagadhatatlanná teszi, hogy kapcsolatban maradt a korábbi csapattal, elsősorban Mátrai Gyulával – ő tervezte ugyanis a Pécsi Hőerőmű főépületét is, már Wolf sztálinvárosi megbízatása alatt.[45]

Wolf évtizedekkel később, az OMFB munkatársaként is szerepet vállalt egy kollektív kutatásban a korszerű monolit vasbetonvázas építésről.[46] Inotát azonban nem tudta befejezni, épp a közben érkező, még jelentősebb megbízás okán. 1950 őszén személyesen jelentette Szíjártó Lajos miniszterhelyettesnek, hogy az inotai építkezésen sikerült felállítani az első kereteket. „Amikor minderről beszámoltam Szíjártó Lajosnak (…), majd az eredményeket igazoló fényképeket is bemutattam, ő felajánlotta a pentelei építkezés főmérnöki tisztét. Nem engedett azonnal válaszolni, pedig én úgyis igent mondtam volna. Két héttel később már Dunapentelén voltam.”[47]

Sztálinváros: a kezdetek

Az új magyar iparváros építése az első ötéves terv keretében, 1950 nyarán kezdődött meg; párhuzamosan épült korábban mezőgazdasági művelés alatt álló területen a település és tőle délre az ipari beruházás. A város központját a vasútállomástól bevezető Dózsa György út és az erre merőleges Vasmű út találkozásánál jelölték ki; az utóbbi széles felvonulási útként vezetett ki a zöldsávon túl kijelölt ipartelephez. A városközpont és a Vasmű bejárata között nagyjából félúton, a (későbbi) Építők útja mentén kezdődött meg a lakóházak építése, innen haladva észak felé.

Wolf Johanna 1950 novemberében érkezett a kivitelezés káoszába. „Sokszor térdig vagy azon felül ért a sár. A dunapentelei vasútállomás naponta 15 vagont tudott fogadni, de 70-80 vagon érkezett minden áldott nap. Robogtak a teherautók az akkoriban rendbe hozott 6. számú úton, aztán az építkezés területén. Sok vállalat, irányítószerv adta az utasításokat., küldte az anyagot, és indította oda az ország minden tájáról az embereket összehangolás, egyeztetés nélkül.”[48] Egy későbbi rádióriportban a főmérnök így beszélt: „Dunaújváros építése felért egy hadművelettel, betanított katonákkal, emberekkel, akik azelőtt nem dolgoztak az építőiparban (…); mindennel elláttak, néha túlzottan, odacsődítettek embereket, anyagot, amikor még nem tudtuk fogadni.”[49] A város és a gyár építésén 1952-ben 25 ezer ember dolgozott; a több ezer főt foglalkoztató építőipari fővállalkozónak, az 1951-ben létrehozott 26. számú Építőipari Trösztnek Wolf Johanna volt a főmérnöke 1957-ig; ez az igazgató után a második számú vezetőt jelentette.

A nagy léptékű ipari építkezéseken edződött, logikus munkamenethez szokott, de a gyorsított ütemezéssel is ismerős Wolf határozott racionalizálásba kezdett. Egy ponton leállította a munkásfelvételt és az anyagátvételt is, hogy el tudja helyezni a meglévő embereket és az anyagkészletet. Erre feljelentették az építkezés szabotálásáért, a vizsgálat azonban ő igazolta.[50] Ő sem finomkodott azonban az eszközök megválogatásával. Egy alkalommal a szálláshelye tetejéről az édesapjától örökölt katonai távcsővel figyelte meg, hogy az elméretezett betongerendákat a magukra hagyott munkások megrongálják – a selejtet leírva nem derült volna ki a méretezési hiba. Ezt látva rögtön odaszólt az építkezésre – ezt hónapokig tartó zavarodottság követte, mert senki sem tudta, honnan szerezhetett tudomást a tényleges szabotázsakcióról.[51]

A főmérnöknő a szakmában és a nyilvánosságban

A munkák kezdeti racionalizálását követően Wolf kísérleti kezdeményezésekbe is belevágott. Ilyen volt a kizárólag nőkből álló brigád létrehozása, amiről ő maga később így emlékezett: „…ott az építésvezetőtől a segédmunkásig csak nők dolgoztak. Azt vártuk ettől, hogy ha a nők látják, hogy sikerült valamit egyedül elkészíteniük, a magukénak érzik és büszkék lesznek rá. Sajnos nem így történt. Állandóak voltak a veszekedések, sok baj volt a minőséggel, kénytelen voltunk abbahagyni az egészet, másokkal fejeztettük be.”[52] A női brigád sikertelenségét Wolf a sztálinvárosi időszak legnagyobb csalódásaként élte meg.[53] Ő alapvetően pszichikai, addig a brigádot irányító Tevan Zsófia elsősorban fizikai okokat látott emögött.[54] A korabeli sajtóban természetesen sikertörténetként jelent meg a brigád tevékenysége, amelyért kétszer is elnyerték a vándorzászlót.[55] Fő munkájuk az E/7. jelzésű, háromemeletes lakóház (Vasmű út 2-4., később Sztahanov Otthon) lett; ide költözött a brigád tagjai közül Patatics Anna kőműves is férjével.[56] Megítélésétől függetlenül a brigád alapításának ideája arra utal: a főmérnöknőt foglalkoztatták a nők adottságaival, helyzetével kapcsolatos kérdések, és másoknak is esélyt szeretett volna kínálni a bizonyításra – akár olyan, alapvetően férfiakra szabott környezetben is, amelyben ő maga boldogult.

1951. november 7-én, Wolf Johanna érkezése után egy évvel az épülő település a Sztálinváros, a gyár pedig a Sztálin Vasmű nevet vette fel. Elkészültek az első gyárcsarnokok, és megtarthatták az első csapolást a vasmű öntödéjében, bár az üzem még távol állt a befejezéstől. 1952 májusára azonban már megjelentek az első lelkes tudósítások a városformát öltő építkezésről; ekkorra készen állt a mozi, befejezéséhez közeledett a kórház (a mai rendelőintézet) építése, megnyitott a szálloda az étteremmel és a munkásklubbal, „puha szőnyegekkel, vadonatúj, barna, fényezett bútorokkal, utcai erkélyekkel és puha selyempaplanokkal”…[57] Folyt a munka a Vasmű út ötemeletes lakóházainak építésén, a Vasmű igazgatási épületén, a kikötő hatalmas tömbjén – és szerte a városban.

A korabeli sajtóhíradások szerint Wolf jelentős részben annak köszönhette sikereit, hogy mérnökként sem riadt vissza a fizikai munkát végzők közegétől, és amikor csak tehette, ott volt az építkezések helyszínén, tanácsaival aktívan közreműködve a folyamatban, a döntésekbe bevonva az építőmunkásokat, a brigádvezetőket is. Ez az együttműködésre alapozó hozzáállás fontos szerepet játszhatott a nemegyszer nehéz, sürgető döntések meghozatalában és megvalósításában. A korai időszak csapatépítő jellegű tevékenységét aztán idővel az újító megoldások, az innovációk kutatása vette át. „Másféle gondjaink vannak, mint ezelőtt” – mondta Wolf 1953 áprilisában, két és fél évvel a városba érkezését követően. „Most már az a gondunk, hogy az újat keressük, s egyre új módszerekkel kísérletezzünk. Ha pedig azt mondják valamire, hogy nem sikerülhet, azt válaszolom: talán hittetek volna valaha abban, hogy egy hatalmas várost, sokezernyi munkást foglalkoztató óriási gyárat néhány rövid év alatt fel lehet itt építeni, ahol csak viskók és kukoricaföldek voltak? Igen, a sztálinvárosi mérnököknek, munkásoknak most már más a gondjuk, mint azelőtt és egyre kevésbé ismerik az olyanfajta szavakat: nem sikerülhet...”[58]

A korabeli napisajtó tele a pozitív riportokkal az építkezés előrehaladtáról. Wolf Johanna a város egyik arcává vált, és az építkezés mellett, amibe nagy energiával vetette bele magát, vállalta ezt a szerepet is. Volt benne némi gyakorlata: először 1947-ben jelent meg a sajtóban, mint az első magyar építésvezetőnő (a Ganz-motorgyár építkezésén). A beszámolók eleinte természetesen a nőiségében rejlő meglepetésfaktort hangsúlyozták ki: „a férfimunkások között nagyobb a tekintélye, mint bármelyik férfimérnöknek. Nagyon gyakran jár ki éjjel is a munkához.”[59] „Akik a »keze alatt dolgoztak« (…), azt mondják rá, »ha valahol görbén megy a munka, egy pillantásával egyenesre igazítja«.”[60] A médiában idővel felépülő személyiségkép aztán tovább finomodott, egyre jellemzőbben az „anya” atavisztikus képéből táplálkozva. „Szigorú főnökasszony. Ennek ellenére egymás között mindenki egyszerűen és közvetlenül »Mamá«-nak hívja.”[61] „Tevékenységeinek férfias energiája sosem szorította a háttérbe női jóságát.”[62]

Dunaújvárosba érkezését követően már néhány héttel szerepelt egy riportban. A vele csaknem egyidős írónő, Palotai Boris elsőként említi a Nők Lapjának írt, a városban dolgozó nőkről szóló cikkében, mint az építkezés vezetőjét. „Kerekarcú, barátságos mosolyú, ám ha munkáról van szó, minden porcikája erőt, akaratot sugároz.”[63] Az 1950-es évek tudósításaiban már több szerepben is megjelenik. Hétköznapi szereplőként: magunk elé képzelhetjük, ahogyan egy vendéglőben ebédel,[64] de megtudjuk róla azt is, hogy csak két kosztümruhája van: egy hétköznapi és egy ünnepi. [65] Megjelenik inspirációként, megjelenik emlékként, és megjelenik személyesen is; egy alkalommal beszámol például 1951-es hathetes szovjet tanulmányútjáról, amelyen Moszkva és Szentpétervár mellett a zaporozsjei (ma Zaporizzsja, Ukrajna) vasművet is tanulmányozhatta. Sándor András riportszerű, részben fiktív párbeszédeket tartalmazó írásaiban[66] számos más valós szereplő, így Tevan Zsófia vagy Matola József brigádvezető mellett szintén megjelenik Wolf. Kirakatember-szerepéről a korban nagy tekintéllyel bíró építészettörténész, Zádor Anna is tanúskodik egy visszaemlékezésében. „…úgy látszik, jelentékeny egyéniség volt, mert nekem mindig mindenki Wolf Johannát említette.”[67]

Országossá nőtt hírnevének legismertebb bizonyítéka az 1953-as Kiskrajcár, Keleti Márton filmje, amelynek Sztálinvárosban játszódó forgatókönyvét a hosszabb ideig a városban élő Palotai Boris, Sándor András és Thurzó Gábor írták. Ugyan főmérnöknőjüknek a Rauf Kornélia nevet adták, de a közönség pontosan tudta, kiről van szó.[68] Simon Zsuzsa, a film egyik mellékszereplője javasolta is Gobbi Hildát a szerepére.[69] A főmérnöknőt végül Sennyei Vera játszotta el, aki így nyilatkozott inspirációjáról: „Beszéltem azzal az asszonnyal is, aki valóban azt a munkát végzi, amit én csak játszom, és akit rendkívül tisztelek. Lassan, lassan kialakult benne egy nagyon zárt mimikájú, befelé élő, szenvedélyes, úgynevezett »lefogott« ember mimikája…”[70] Ha nem is állt szándékában Wolf személyiségének pontos tükörképét adni, Sennyei sikeresen „eltanulta a tekintetét, éles, távolbanéző pillantását” – a kortárs hírlapíró szerint.[71] Wolf részt vett a film sztálinvárosi bemutatóján, ahol annyit fűzött a látottakhoz: „Hát talán kicsit nagyobbak voltak a nehézségek, több volt a sár, a kátyú, amiben elakadtunk…”[72]

Közéleti szerepvállalás, párttagság nélkül

A főmérnöki kinevezés nem csupán kiemelt társadalmi szereppel, de politikai elvárásokkal is járt. Wolf Johanna korábban is vállalt szakmai szerepet: 1949-ben belépett a Magasépítési Tudományos Egyesületbe és aktívan részt vett munkájában. Sztálinváros kapcsán azonban nagyobb elvárásokkal kellett szembenéznie. Bár a párttagságot elutasította, vezetőségi taggá választották a Magyar-Szovjet Baráti Társaságban olyanok mellett, mint Erdei Ferenc, Veres Péter, Gellért Endre vagy Kisfaludi Strobl Zsigmond. 1952 novemberében Sztálinváros küldötteként és az Országos Béketanács tagjaként felszólalt a III. Magyar Békekongresszuson.[73]

Beszéde jellemzően az elvárt szólamokkal és fordulatokkal ékes: Sztálinvárosról mint az ötéves terv „legnagyobb békeművéről” beszél, orosz közmondást idéz. Néhány ponton azonban előviláglik belőle az őszinte helyzetértékelés, például ott, ahol a korai idők megpróbáltatásait idézi fel: „Ilyen feladata Magyarországon soha nem volt még építőnek. A kombinát óriási méretű épületeit, a csatlakozó munkásváros lakóháztömbjeit és nagyszabású középületeit méretben még csak el sem tudtuk képzelni a múltban. Mi, sztálinvárosiak, akik a lösz sártengeréből pioníréletformák között építettük és építjük meg hatalmas vasművünket és hazánk első szocialista városát – mi talán közelebb jutottunk a haza szeretetéhez, a béke értékeléséhez, mint bárki más.”[74]

Az 1953-as választásokon a Magyar Függetlenségi Népfront képviselőjelöltjeként indult. A Népfront listáján 52 nő szerepelt; közöttük Wolf mellett a közszereplők közé tartozott Andics Erzsébet, az Országos Béketanács elnöke, Vass Istvánné, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének főtitkára, az MDP Központi Vezetőségének tagja, valamint Benke Valéria, az Országos Béketanács titkára, később rádióelnök és művelődésügyi miniszter.[75]

Az építész Sztálinváros képviseletében lett országgyűlési képviselő, majd a Fejér megyei Népfront Bizottság elnöke. Úgy tekintette: a megbízás nem személyének, hanem főmérnöki pozíciójának szól. Országgyűlési tevékenységét a sajtóbeszámolók tükrében tudjuk értékelni; ez alapján szakmai kérdésekre korlátozódott. 1956 tavaszán ismét Csehszlovákiába utazott, ezúttal egy parlamenti küldöttség tagjaként; mint beszámolójából kiderül, többek közt az Ostrava-Kunčice Erőműbe is ellátogattak.[76] Nem is ő lett volna azonban, ha nem említi meg az Országgyűlés nyilvánossága előtt, hogy egy ilyen látogatás több előkészítést, tervezést és a küldöttek részéről is komolyabb felkészültséget igényel.

1954 januárjában ugyancsak parlamenti felszólalásban állt ki az első Nagy Imre-kormány népgazdasági terve és amellett, hogy az építőipar hangsúlya a nagyipari fejlesztések befejezésével párhuzamosan a lakáshiány rendezésére és a meglévő lakások igényszintjének emelésére, illetve a mezőgazdaság fejlesztésére kerüljön át. A takarékosabb építés mellett kardoskodott: „Olcsóbban kell építenünk — példát kell vennünk a Szovjetunióról, ahol észszerűbb adatszolgáltatási rendszerrel, kisebb adminisztrációval és így kisebb létszámmal végeznek el többszörösen nagyobb építési feladatokat, mint nálunk.” [77] Nem az ő hibája, hogy ezt csak évekkel később követték konkrét intézkedések: 1957-ben ő is tagja és rögtön elnökhelyettese lett az Országgyűlés frissen alakult Építésügyi Bizottságának. Az 1958. novemberi választásokon már nem indult.

A Bányászati Építő Vállalatnál

Nem tudjuk, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc mekkora szerepet játszott a főmérnök dunaújvárosi pozíciójának megingásában. Wolf az „októberi események” nagy részét Budapesten, Budakeszi úti lakásában töltötte, 12 éves unokaöccsére vigyázva. Egykori munkatársa, Mohai Lajos szerint 1956 végén összeveszett akkori közvetlen főnökével, az 1954-ben egyesített magas- és mélyépítési tröszt vezérigazgatójával, Bondor Józseffel.[78] Wolf ekkorra elveszítette legjelentősebb támogatóját: az őt kinevező, majd a miniszteri pozíciót Sándor László 1951. októberi bukását követően átvevő Szíjártó Lajost, akit a forradalom után diplomáciai parkolópályára helyeztek.[79] A gépészmérnök Mohait, akit munkástanácsi szerepvállalása miatt elítéltek és Tökölön internálótáborba zártak, szabadulása után Wolf segítette vezető szerelőként elhelyezkedni 1958 nyarán – ahogyan a gépészmérnök visszaemlékezése szerint más, a forradalomban aktív egykori kollégáit is.[80] Ide sorolhatjuk – sajátkezű levele alapján – Kiss Zoltán könyvelőt,[81] valamint a forradalom alatt a Vasmű munkástanácsának elnökévé választott P. Fekete Istvánt, aki szintén nemkívánatos személynek minősült 1957-ben és sokáig nem kapott munkát – végül Wolf új munkahelyénél, a Bányászati Építő Vállalatnál sikerült elhelyezkednie.[82] Wolf hagyatékában több igazoló jelentés maradt fenn, amelyben az 1956-ban valamilyen szerepet kapó munkatársait próbálta támogatni. Tény, hogy a szabadságharc leverését követően a dunaújvárosi építkezéseket leállították, így a főmérnökre sem volt szükség tovább.

Wolf 1957 februárjáig maradt Dunaújvárosban, ekkor végleg visszaköltözött Budapestre. „Életem legszebb időszaka volt ez a hat és fél év, amit a születő és felnövekvő városban töltöttem”[83] – mondta utóbb. Minden kétséget kizárólag a dunaújvárosi időszakot tekintette fő művének. Kötődése megmaradt: 1957 május elsején unokaöccsével együtt vett részt a helyi ünnepségen, 1960 júniusában pedig ellátogatott a városalapítás 10. évfordulójára rendezett „régi sztálinvárosiak találkozójára” (ennek emlékét az egykori munkatársak által dedikált, magyar-orosz nyelvű Sztálinváros könyvecske őrzi hagyatékában). Ugyanebben az évben alakja felbukkant a Csőke József rendezte, Korunk városa című dokumentumfilmben is.

A mintaváros odahagyásával azonban a napisajtóból egy csapásra eltűnt: hiába dolgozott a következő években is egy többezer fős vállalat főmérnöknőjeként, neve csak véletlenszerűen bukkan fel a lapok hasábjain. Pedig a tízezer bányászlakás felépítésének programja a korszak kiemelt beruházása volt, amelyet egy év alatt kellett teljesíteni, főszereplőként a Nehézipari Minisztérium kötelékében, 1957 elején létrehozott Bányászati Építő Vállalattal. Az 1957 elején még csak 150 főt foglalkoztató cég létszáma Wolf Johanna főmérnöki tevékenysége alatt csakhamar több ezer főre duzzadt.

Az egyéves határidő feszített tempót írt elő: 1957 januárjában kijelölték a helyszíneket és a lakásszámokat, februárban lezajlottak a felmérések, márciusra készen álltak a rendezési tervek. Még zajlott a lakástípusok kiválasztása és a tervezés a VÁTI-ban, valamint a győri, a pécsi és a miskolci tervezőirodákban, amikor április elején megindultak a kivitelezők a helyszínre.  7600 lakást a meglévő minisztériumi építővállalatok valósítottak meg, 1600 lakás jutott a Bányászati Építő Vállalatnak, 800 lakást pedig a szénbányászati trösztök és más vállalatok kivitelezői valósítottak meg.[84] Wolf Johanna csapata a Mecsek kisebb települései közül Hidason, Mázán, Nagymányokban, Szászváron épített új, esetenként 100-150 lakást tartalmazó telepeket a VÁTI rendezési tervei alapján, a Pécsi Tervező Vállalat egyszerű, praktikus házterveiből.[85] Ugyancsak a BÉV kivitelezte a rudolftelepi lakótelepet. Ezt a vállalat saját, Simor Dénes vezette tervezőrészlegénél tervezték, akárcsak Edelény-Egres új egyemeletes lakóépületeit.

A BÉV a bányászlakás-program lezárultát követően is az ország meghatározó kivitelezőcégei között maradt. Tiszaújvárosban közműveket, Miskolcon a Szentpéteri kapui kórház bővítését, Eger-Felnémetiben mészkőőrlő üzemet, Fehérvárcsugrón homokfinomítót, Egercsehiben bánya-üzemépületeket és 1050 fős fürdőt építettek. A komplexebb beruházások közé tartozott az egri Érckutató központja és laboratóruma, a Budapesti Bútoripari Vállalat egri üzeme.

A vállalat műszaki vezetőjeként dolgozott Rudnyánszky Pál, aki – Wolf támogatásával – kiemelt figyelmet fordított az építőipari kutatásra és különösen a perlitalapú építőanyagok fejlesztésére.[86] Kezdeményezésére a pálházai perlitbányához kapcsolódóan a BÉV saját kivitelezésében felépült a perlitkőzet-előkészítő üzem és kísérleti célú duzzasztó, amelynek használatával sikerült előállítani, majd nagyüzemi léptékben is gyártani a perlitbetont és perlithabarcsot. A BÉV 1959-ben már maga is használta az új építőanyagot az oroszlányi bányászlakásoknál.

A Bányászati Építő Vállalat az eddigieknél is nagyobb terheket rakott Wolf vállaira. Martin H. György igazgató távozását követően, 1960. október 28-tól a vállalat igazgatói teendőit is ellátta Haracska Imre nehézipari miniszterhelyettes megbízásából a főmérnökség mellett. Több mint egy éven át dolgozott két munkakörben a korábbi fizetéséért; végül 1961. november 28-án fizetésemelésért folyamodott, és kérte a kettős funkció alóli tehermentesítését. Az ezt követően a vállalathoz helyezett Soproni Ferenc igazgatóval nem alakult ki jó munkakapcsolat. Alighanem Soproni ellenségeskedését láthatjuk amögött, hogy 1961-ben Banga László főosztályvezető fegyelmi eljárást indított Wolf ellen a Borsod Megyei Egészségügyi Központ állítólag szakszerűtlenül kivitelezési munkálatai okán. A csaknem két évig elhúzódó eljárás 1963. júniusában felmentéssel zárult, de eközben, 1962-ben Soproni Wolfra terhelte a balesetelhárítással kapcsolatos feladatkört, 1963-ban még a fizetését is csökkentették.

Az utolsó évek: Vegyépszer és OMFB

1963. december 31-ével végül a Nehézipari Minisztérium felmentette állásából, de ezúttal sem maradt munka nélkül. Szekér Gyula akkori nehézipari miniszter hívására a Vegyipari Építési Vállalatot szervezte meg főmérnökként. 1964-ben már a rákospalotai kémiai művek építkezésének főmérnökeként ír róla a sajtó. 1968-ban innen vonult nyugdíjba. A következő tizennégy évben az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság tanácsadó szakértőjeként tevékenykedett. Gyakran hívták építkezések műszaki felügyeletének ellátására is, például az OMFB Martinelli (ma Szervita) téri irodaháza vagy az Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ Gyorskocsi utcai szolgáltatóháza munkálataihoz. Az OMFB delegáltjaként vett részt a X. Országos Műszaki Filmszemle zsűrijében is 1975-ben.

Érdekes kései feladatává vált a budapesti Riadó utca 10. alatt emelt szövetkezeti lakóház, amelynek építkezése 1974-ben indult, és hat évig húzódott. A beruházás lebonyolítását a lakásépítő szövetkezetbe beszálló unokaöccse miatt vállalta el; a Szőke Zsuzsa tervezte, kétszintes lakásokat tartalmazó házon menet közben több, az élhető kialakítást szolgáló átalakítást is végrehajtott. A kivitelezéshez ismerősein keresztül sikerült az építőiparban használatos eszközöket is szereznie.

1977-ben megindító gyászbeszédet mondott Mátrai Gyula temetésén. Azokat az értékeket emelte ki, amelyek neki magának is sokat számítottak. „Te tervező voltál elsősorban, merész alkotások kigondolója és megoldója, de sikereidnek egyik nagy titka, hogy ugyanakkor a gyakorlat embere is voltál és a feladat végrehajtásában mindenkinek segítőkész munkatársa. Ezért még legmerészebb elgondolásaid végrehajtásáért is nyugodtan vállalhatták a felelősséget, mert közöttünk voltál, a vezetőkkel, a munkahelyi műszaki és fizikai dolgozókkal is közvetlen munkatársi kapcsolatot tartottál…”[87]

1995-ben, 90. születésnapja alkalmából az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium Eötvös Loránd-díjat ítélt neki „az építőipar területén kifejtett eredményes életútja” iránti elismerésként. 1997. április 30-án, kilencvenkét évesen hunyt el.

Kovács Dániel

Az írás a MÉM MDK „Magyar Építész Nők" című kutatási programjának keretében készült. A szerző ezúton szeretné megköszönni Vitányi Pálnak, hogy hozzáférést biztosított Wolf Johanna hagyatékához és megosztotta vele kapcsolatos emlékeit, valamint Haba Péternek, hogy észrevételeihez hozzájárult a szöveg pontosításához.

Wolf Johanna elismerései

1950. Magyar Munka Érdemrend ezüst fokozata

1952. Magyar Népköztársasági Érdemrend V. fokozat

1962. Szocialista Munkáért Érdemérem

1972. Építőipari Kiváló Dolgozója

1975. 25 éves Dunaújváros emlékplakett

1985. Magyar Népköztársaság Csillagrendje

1995. Eötvös Loránd-díj

Vasmű Emlékérem bronz fokozata

Alapvető bibliográfia

á. m.: Építészek mamája. Nők Lapja 1995/50

Biró 1953. Biró József: Beszélgetés Wolf Johannával. Sztálin Vasmű Építője, IV/103. 1953. december 29. 1. o.

Kiss 1964. Kiss Dénes: A „szakma mamája”. Esti Hírlap, 1964. április 18. 3. o.

Lévai 1949. Lévai Andor: Ipari épületek a három- és ötéves tervben. In: Építészet – Építés, 1949/1-2.  24-35. o.

Merényi 1997. Merényi László: Mátrai Gottwald Gyula. Magánkiadás, Budapest, 1997

Merényi – Rudnyánszky 1994. Merényi László – Rudnyánszky Pál: Dr. Mokk László. Építésügyi Tájékoztatási Központ, Budapest, 1994

Mohai 2017. Mohai László: Hol is találkoztam Önnel először? In memoriam Wolf Johanna. Dunaújvárosi Hírlap, 2017. október 21. 9. o. Online: DUOL Dunaújvárosi Hírportál, 2017.10.22. Url: https://www.duol.hu/helyi-kozelet/2017/10/wolf-johanna-elso-magyarorszagon-vegzett-epiteszmernok-noje (letöltés dátuma: 2023.01.16.)

Palotai 1950. Palotai Boris: Új emberek Dunapentelén. Nők Lapja, 1950. dec. 7. (II/49). 6. o.

Somody 1964. Elisabeth Somody: Energie eines Mannes – Herz einer Frau. Neue Zeitung, 1964. július 3. 3. o.

Szente 2017. Szente Tünde: Az első sikeres magyar építészmérnöknő. A pentelei beruházás főmérnöke. Prémium Fejér Megye, 2017/1. 14-16. o.

Vámos 2000. Vámos Éva: Wolf Johanna, az első sikeres magyar kivitelező építészmérnöknő. In: Balogh Margit – S. Nagy Katalin: Asszonysorsok a 20. században. Budapest, 2000. 84-91. o.

Várkonyi 1975. Várkonyi Endre: A Vasmű építője. Magyarország, 1975/17. (1975. április 27.) 21. o.

Várkonyi 1977. Várkonyi Endre: Történelem jelen időben. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1977.

Várkonyi 1985. Várkonyi Endre: Wolf Johanna, a dunapentelei főmérnök. Lányok-Asszonyok, 1985/3. 6-7. o.