Cookie / Süti tájékoztató
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy az memmdk.hu honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében cookie-kat alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
Elfogadom

Nyaraló építészek

A nyár beköszöntével új sorozatot indítottunk Nyaraló építészek címmel.

Az Építészek home officeban című sorozatunkban az otthoni munka körülményeiről számoltunk be. A sokszor igen sűrű tervezői tevékenyég közben szükség volt a feltöltődésre, ezért a következő hetekben az építészek nyaralásairól írunk, a gyűjteményünkben fellelhető fotók, képeslapok, visszaemlékezések, naplóbejegyzések alapján. Utazni, ismeretlen tájakat, városokat felfedezni feltöltődés, amely kiszakít a mindennapokból. Ugyanakkor az építészek avatott szeme utazás közben sem nyugszik:

„Az építész nem mehet el egy idegen világ alkotóelemei: az épülő házak, utcák, szabályozás alatt álló városrészek, új közlekedési eszközök kialakulása mellett anélkül, hogy abból a maga munkája számára ne okuljon. Sőt még a szállodája is, ahol megpihen — ha új és korszerű —, az okulás bőséges forrása lehet számára. Mindezeknél fogva szinte nevetségesen hat, amikor az elutazás előtt az építésznek jó mulatást kívánnak. Utazásának mindenkor sokkal komolyabb céljai vannak, s a szórakozás, amelyet hozhat, másodlagos és esetleges jellegű.” (Bierbauer Virgil: Városépítészeti tapasztalatok Milánóban. A Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye, 1927.)

Az építészek utazásai mellett arról is hírt adunk a következő hetekben, milyen nyári elfoglaltságaik voltak, amikor épp nem a tervezőasztal mellett ültek.



Györgyi Dénes (1886-1961)  
Alpár Ignác (1855-1928), a világutazó
Bierbauer Virgil utazásai
Hauszmann Alajos utazásai

 


 

Györgyi Dénes (1886-1961)

A Dunakanyartól Barcelonáig
 

Györgyi Dénes építész, az Iparművészeti Iskola tanára a századelőn kezdte pályáját, és számos építészeti műfajban és stílusban alkotott egészen az ötvenes évek végéig.  Fiatalon Kós Károly tervezőtársaként dolgozott, és épületeivel nemcsak Budapest, hanem számos vidéki város képét alakította. Tanári tevékenysége egész életpályáját végigkísérte, munkáit „Györgyi Dénes műépítész tanár”-ként szignálta.

Fiatalon a nyarakat Zebegényben, a családi nyaralóban töltötte. Édesapja, Györgyi Kálmán (1860–1930), a Magyar Iparművészet folyóirat szerkesztője, a korabeli iparművészet segítője, az Országos Magyar Iparművészeti Társulat igazgatója egy parasztházat vásárolt meg, ezt használták nyaralóként. A telket később Györgyi Kálmán eladta Maróti Géza (1875–1941) épületszobrász, építésznek, aki 1912–1913 között itt építette fel villáját. Györgyi Dénes legfiatalabb öccse, Györgyi Géza Zebegényben ismerkedett meg későbbi feleségével, Zámor Magdával. Az ő családjuk az 1930-as évektől a Dunakanyarban, Visegrádon nyaralt, ahová Györgyi Dénes is ellátogatott. A közelben, Nógrádverőcén volt a távolabbi rokon, Giergl Kálmán (1863–1954) építész nyaralója is, aki „Ricochet” motorcsónakjával szelte a Duna habjait. 

Györgyi Dénes műegyetemi évfolyamtársát és barátját, Kós Károlyt többször is meghívta Zebegénybe.

„(…) komolyan arra kezdtem gondolni, hogy amennyiben úgyis Budapesten fogok megtelepedni - más lehetőséget a magam építészi jövője érdekében egyelőre el sem tudtam gondolni -, akkor itt, Zebegényben kell szereznem egy kis Duna-parti telkecskét, melyre víkendházat építhessek magamnak minél hamarább, megfelelő csónakházzal természetesen.” (Benkő Samu (szerk.): Kós Károly: Életrajz.  Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó – Kriterion. 1991. 96-97.)

 


A község lakossága és az itt nyaraló családok már 1883-ban eldöntötték, hogy szeretnének egy saját templomot. A terveket ekkor el is készítette Gyalus László műépítész, ám az építkezést elhalasztották. 1907-ben merült fel újra a templom felépítése, „magyar stílusban”. Ennek legfőbb támogatója Bartóky József, a Földművelésügyi Minisztérium titkára lett. A templomot három építész, Györgyi Dénes, Kós Károly és Jánszky Béla neve fémjelzi, de a munka oroszlánrészét valójában Kós Károly végezte, Györgyi Dénes inkább a belső terek kialakításában vett részt. Emellett – mivel Kós református volt – Györgyi tárgyalt az egyházi vezetőkkel a templom építése kapcsán.

Györgyit feleségével is az utazás hozta össze. Egy iskolai tanulmányúton az építész, aki az Iparművészeti Iskolán tanított, bevallotta akkori tanítványának, Grofcsik Emiliának, hogy még sosem járt a Balatonnál, mert addig a Dunakanyarban töltötte a nyarakat. „Maga nem ismeri a Balatont?” A pápai származású, a Balatont jól ismerő Emília meghívta magukhoz tanárát, és szerelem szövődött a kapcsolatból. 1919-ben házasodtak össze, 1920-ban megszületett fiuk, Györgyi Zsolt. Emília (becenevén Mimi) – a gyakorta vitorlázó fiútestvérei révén – a hajózásban is jeleskedett. Testvére, Grofcsik János a Balatoni Yacht Club Almádi osztályának alapítója és első kapitánya volt. A harmincas években már Györgyi Dénes is a Balatoni Yacht Club Almádi osztályának háznagya volt. Ekkor, 1934-ben építették át a családi nyaralót is. A család itt töltötte a második világháború alatti időszakot, majd ide is költöztek. Györgyi többször is tervezett Balatonalmádiba, ezek közül kiemelkedik a Hősi emlékmű (1934) és utolsó alkotása, a Balatonalmádi Általános Iskola, amely 1990 óta a tervező nevét viseli. 


Györgyi Dénesné Grofcsik Emília Spanyolországban, 1929-ben. MÉM MDK Magyar Építészeti Múzeum

 


Kertész K. Róbert és felesége Barcelonában, 1929-ben. MÉM MDK Magyar Építészeti Múzeum

Györgyi számtalan utazást tett különböző országokba hivatalos kiküldetésből. A két világháború közötti időszakban több külföldi kongresszuson és kiállításon, így az 1933-as Milánói Triennalén és Nemzetközi Építésznevelési Kongresszuson, valamint 1935-ben az amszterdami nemzetközi építőművészeti kiállításon is részt vett. Sőt, az 1929-es barcelonai, az 1935-ös brüsszeli és az 1937-es párizsi világkiállításon a magyar pavilonok tervezőjeként szerepelt.

Gyűjteményünkben az építész 1929-es barcelonai tartózkodásáról őrzünk fotókat, képeslapokat, ahova feleségével, tervezőtársával, Menyhért Miklóssal, valamint többek között Kertész K. Róbert államtitkárral és annak feleségével érkezett a világkiállítási pavilon, illetve a magyar művészetet és ipart bemutató kiállítás építésére.

 

 

 

 

 

 

A Montserrat hegyi siklóról emlékezik meg egy Györgyi Dénes fiának írt képeslap:

„Édes drága jó Fiam,

Itt küldök egy sikló vasútnak a képét, melyen a Mamuskával együtt felmentünk egy igen magas hegyre. A hegy közepén kitérő van s ott tér ki a felülről lefelé menő és a felfelé menő vasút azután a kitérés után megint egy sinen megy tovább a vasút! Örülök nagyon a sok levélnek, amelyeket küldtél. Hiszem, hogy tetszett a Vásár csak vegyél valamit, ami tetszik neked, hogy örömöd legyen vele. Csókol, Édesapád”

 

 

 


Képeslap Montserrat-ról. MÉM MDK Magyar Építészeti Múzeum

 

 

Köszönettel tartozunk Györgyi Erzsébetnek, Györgyi Dénes unokahúgának a cikk megírásában nyújtott segítségéért.

(Cikkünk a MÉM MDK Múzeumi Osztályának muzeológusa, Magyaróvári Fanni Izabella kutatásain alapszik, amelyeket a Magyar Művészeti Akadémia Építészeti Tagozatának Fiatal művész ösztöndíjasaként 2017 júniusa és 2018 augusztusa között végzett.)


 

Alpár Ignác (1855-1928), a világutazó

 

Alpár Ignác (1855–1928) jelentős budapesti középületek tervezője volt a 19. század utolsó évtizedeiben. Számos banképülete (Osztrák-Magyar Bank, Nemzeti Bank, az egykori Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, Tőzsdepalota, Magyar Általános Hitelbank) mellett a városligeti Történelmi Épületcsoport (Vajdahunyadvár) és az Anker Biztosítótársaság székháza is az ő nevéhez fűződik.

 

Mindemellett Alpár a „Nyaraló építészek” téma kihagyhatatlan szereplője. Az építészt kollégái temperamentumos, hatalmas munkabírású, ugyanakkor meleg szívű és életigenlő természetűnek ismerték. Szenvedélyes világjáró volt, beutazta Párizst, Brüsszelt, Antwerpent, Amszterdamot, Londont, Németországot és Olaszországot. Járt Dániában és Svédországban, tanult Berlinben, eljutott Egyiptomba és New Yorkba is. Utazásairól képes előadásokat tartott, legtöbbször népes közönségnek.

Fiatalon a berlini akadémián tanult, itt ismerkedett meg Theodor Rehorsttal, akivel barátságot kötöttek. Rehorst ajánlatott tett az akkor szerény körülmények között élő Alpárnak, hogy utazzanak együtt Olaszországba. Bernhard Sehring és H. Lorenz kollégák társaságában utaztak. Alpár Julius Dallagh berlini papírkereskedő boltjában megvásárolta vázlatkönyvét, amelyet a nyolc hónapnyi utazás alatt megtöltött úti jegyzeteivel és rajzaival. Meglátogatták Nápoly, Palermo, Taormina, Róma, Perugia, Assisi, Siena, Monreale, Firenze és Milánó városokat. A fiatal, társaságot kedvelő építész számára az utazás egyik legmeghatározóbb élménye a római Karnevál volt, amelyről hosszasan írt barátjának, Rozinay Kálmánnak:
 

„Dologról persze szó sincsen, mert minden este máshová kell mennem álarcos bálra. Itt aztán van móka bőven, csak az a kár, hogy az olaszoknak andungjuk sincs a táncról.” (Magyar Vilmos: Az ismeretlen Alpár Ignác. Budapest: Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt., 1929. 53.)


Az Alpár-iroda munkatársai Rómában, a Szent Péter-székesegyház előtt. 1905-1910 körül. MÉM MDK Magyar Építészeti Múzeum

 


Az Alpár-iroda tagjai valahol Olaszországban: balról Haaber Károly, Alpár Ignác és ifj. Bernhardt Győző. 1905-1910 körül. MÉM MDK Magyar Építészeti Múzeum


Alpár nagy tervezőirodát tartott fenn, megbízásaik 1900-tól egyre sokasodtak, különösen a banképítkezések miatt. Alpár barátságos főnöke volt az irodájában dolgozó építészeknek.
 

„Munkatársaimmal kollégiális viszonyban voltam. És a fiatalabb alkalmazottaimat speciális nevelésben részesítettem. Mert nagy programm előtt állottunk és a fiatalok gyakorlatlanok voltak monumentális épületek felépítésénél. Az irodámból tíz gyereket és néhány barátomat kivittem Rómába, Nápolyba, Flórencbe, Velencébe, hogy ott a régi hatalmas architektikus épületeknél tanuljanak. Így vezettem be őket a monumentális építések világába.”( A hetvenéves Alpár Ignác elmondja élete történetét. Az Ujság 1925. 22. évf. 11. sz. 6.)

 

 


Az Alpár-iroda tagjai az olaszországi utazáson: balról Molnár Géza, Somló Emil, Mészner Sebestyén, Alpár Ignác, Orth Ambrus, Róth Miksa, ifj. Bernhardt Győző. 1905-1910 körül. MÉM MDK Magyar Építészeti Múzeum

 

Az Osztrák-Magyar Bank építkezésének 1905-ös befejezése után az iroda tagjai Olaszországba utaztak, ahova Róth Miksa üvegfestő és mozaikművész, valamint Fittler Kamill építész, művészeti szakíró is elkísérték őket. Tizenöt évvel később az építész újra elutazott Olaszországba, ekkor Pisa, Ravenna, Bologna, Vicenza városait tekintette meg. Vicenzában Andrea Palladio (1508–1580) építészetének rajongója lett.

„Olaszországi utazásáról vezetett naplójában mindig megemlékezik az ebéd, a vacsora és a bor minőségéről. A jó albergokat, trattoriákat csakúgy számon tartja, mint a múzeumok kincseit. Híres volt arról is, hogy ismerte a kontinens nagyvárosainak nemcsak legjobb éttermeit, de azoknak gastronómiai különlegességeit is. Barátaival vagy munkatársaival való utazáskor, ezeket éppen olyan élvezettel konferálta be, amilyen lelkesen beszélt nekik az illető város művészi látnivalóiról.”( Magyar Vilmos: Alpár a jókedv és a humor tükrében. A Munkaadó 20. évf. 1933. 51-52. sz. 5.)
 

Az építész egyiptomi utazásáról hosszasan írt a Magyar Építőművészet hasábjain. Alpár utolsó utazásáról nem tért haza. 1928. március 5-én feleségével átkelt a tengeren, hogy ott lehessenek New Yorkban Kossuth Lajos szobrának leleplezésén. Ezt követően Buffalóban megnézték a Niagara-vízesést, majd Philadelphiát és Washingtont. Hazafelé tíz napot töltöttek Párizsban, majd Svájcba utaztak. Itt Alpár meghűlt, influenzát kapott, és a zürichi szanatóriumba szállították. Itt hunyt el 1928. április 27-én.


Az Alpár-iroda tagjai az olaszországi utazáson: balról Orth Ambrus, Haaber Károly, Alpár Ignác, Róth Miksa, Somló Emil, Fittler Kamill?, hátul if. Bernhardt Győző, elöl Nándor Pál és Molnár Géza. 1905-1910 körül. MÉM MDK Magyar Építészeti Múzeum

 

Cikkünk a Holnap Kiadó gondozásában nemrég megjelent Rozsnyai József: Alpár Ignác című könyv alapján készült.


 

Bierbauer Virgil utazásai

 


Bierbauer Virgil és felesége, Graul Adrienn egy ismeretlen utazáson készült fotója egy Tatra autó előtt, 1936 után. MÉM MDK Magyar Építészeti Múzeum

 

Bierbauer Virgil (másként Borbíró Virgil, 1893–1956) építész, 1928 és 1942 között a Tér és Forma című folyóirat nagyhatású szerkesztője a két világháború közötti időszakban rendszeresen utazott, amely alapjaiban határozta meg a korabeli építészetről vallott nézeteit és lapszerkesztői munkáját. A külföldi szakmai közéletbe már egyetemista korában belecsöppent, hiszen építészeti tanulmányait a müncheni műegyetemen folytatta, ahol 1915-ben szerzett diplomát. Építészhallgatóként itáliai és németországi tanulmányutat tett, s a későbbiekben is ebben a két országban fordult meg leggyakrabban. A két világháború közötti időszakban járt még Ausztriában, Hollandiában, Franciaországban, Svájcban, Svédországban, Csehszlovákiában és Lengyelországban is, olykor vissza-visszatérően. Utazásai rendszerint szakmai jellegűek voltak, és nyaralásait is gyakran összekötötte szakmai útjaival. Szakmai célból tanulmányutakat tett, előadásokat tartott, illetve részt vett konferenciákon, kongresszusokon és kiállításokon. Utazásait mindig felhasználta kapcsolatrendszerének bővítésére, és külföldi tapasztalatait gyakran a Tér és Formában közölte. Utazásainak személyes oldalát felesége, Bierbauerné Graul Adrienn Palackposta című kiadatlan memoárjából ismerhetjük meg, amelynek egyik kéziratát a MÉM MDK Magyar Építészeti Múzeuma őrzi. Bierbauer hagyatékában családi képeslapok is fennmaradtak, amelyeknek egy része „Tomikának”, vagyis Bierbauer idősebb fiának, Bierbauer Tamásnak szól.

 

Bierbauer Virgil és Adrienn által küldött képeslap nagyobbik fiuknak, Tamásnak, 1931. június 14., Stockholm. MÉM MDK Magyar Építészeti Múzeum, a képeslapon szereplő fotót készítette: Harald Olsen

 

„Édes kis Fiam! […] Milyen szerencse, hogy nem estél bele a Balatonba!” – írta Bierbauer Virgil „Tomikának” 1931-ben Svédországból. A képeslapon a stockholmi szigetcsoport részlete és a vízen haladó vitorlások láthatók – olyan motívum, ami a Balatonon nyaraló fiuknak is érdekes lehetett. A hazaküldött képeslapok rendszerint ezeket a klasszikus turistalátványosságokat mutatják: Firenzét az Arnóval, San Gimignano középkori lakótornyait, vagy Salzburg látképét a várral és a város tornyaival. Bierbauer útibeszámolóiból és leveleiből azonban kiderül, hogy mik érdekelték őt igazán: a történelmi épületek és a korszerű, modern építészet legfrissebb eredményei. Bierbauer saját maga is fotózott utazásai alatt, s a néhány fennmaradt felvétel is szerteágazó érdeklődését mutatja. Varsóban például az óvárosi főteret és az akkor újonnan felépült Társadalombiztosító Intézet székházát (építész: Romuald Gutt és Józef Jankowski, 1928–1931) is megörökítette.

A leggyakoribb úti cél Olaszország volt. Bierbauer szakmai érdeklődését meghatározta az olasz művészeti orientáció, ami az olasz történeti, népi és modern építészet iránti érdeklődésében egyaránt megmutatkozott. 1929-ben elutazott Rómába, a Lakásügyi Építészkongresszusra, majd 1933-ban és 1936-ban közreműködött a milánói Triennale építészeti kiállításán a magyar anyag összeállításában. 1935-ben részt vett a XIII. Nemzetközi Építészkongresszuson Rómában, majd 1936-ban a „Volta” kongresszuson ugyancsak Rómában. Felesége a Palackpostában nagy fontosságot tulajdonított ezeknek az utazásoknak, hiszen, ahogy fogalmazott: „azt hiszem V. [vagyis Virgil] ezektől az utazásoktól felfrissülve győzte azt a rengeteg munkát, amit magára vállalt.” (Bierbauerné Graul Adrienn: Palackposta. Kézirat, 1958–1972, 205.)

 

Természetesen az igazi nyaralások is hozzájárultak ahhoz, hogy Bierbauer Virgil kipihenhesse az építészként, építészeti íróként és lapszerkesztőként felvállalt valóban tetemes mennyiségű munkát. A Palackposta alapján a legkedvesebb nyaralóhelyük Capri szigete volt, amitől Bierbauer eleinte ódzkodott, mondván: „Capri egy giccses felkapott kiránduló hely.” (Bierbauerné Graul Adrienn: Palackposta. Kézirat, 1958–1972, 179.) Végül csak felesége unszolására állt kötélnek. Azután – látva Capri természeti szépségeit és a kevésbé turistás, helyi, tradicionális épített környezetét – beleszeretett a szigetbe. Ráadásul nagyon jó barátságot kötöttek Giuseppe Capponi olasz, Rómában és Capri szigetén működő építésszel, akivel Bierbauer 1928-ban kezdett levelezni, s 1929-ben ismerte meg személyesen is. Capponi többek között olyan villák tervezésén dolgozott, amelyek egyszerűségükkel remekül idomultak Capri lokális épített környezetéhez, tiszteletben tartva a helyi építési hagyományokat. Bierbauer számára ez példamutató vezérelv volt. Bierbauer felesége elmondása szerint itt töltötték legboldogabb nyaralásukat 1932-ben, amikoris Capponi három hétre átengedte nekik a Capriban álló saját tervezésű nyaralóját. „Képről már ismertük Capponiék villáját, de hogy ilyen istenien fekszik, azt álmunkban sem gondoltuk. Egyik teraszról a másikra ráncigáltuk egymást, hogy „idenézz” … de idenézz”, miközben a Tyrrhéni tenger opálos csillogással, a Faraglioni két sziklatömbje pedig az esti napfény ragyogó színpompájában tárult ki előttünk. A hófehérre meszelt szobák egyikében citromsárga – a másikban mitiszzöld csempe borította a padlót, a hálószoba mögött egy pompás modern fürdőszoba várt, az emeleten Pino [vagyis Giuseppe Capponi] óriási dolgozószobája, és mindenütt teraszok … patiók […] Sokat olvastunk és volt időnk mindent nyugodtan átbeszélni. Ha a tökéletes nyugalmat, pihenést és boldogságot akarom magam elé idézni, mindig csak erre a ragyogó három hetünkre gondolok.” (Bierbauerné Graul Adrienn: Palackposta. Kézirat, 1958–1972, 234.)


Giuseppe Capponi építész háza Capriban, Bierbauer Virgil és Adrienn fényképei. Forrás: Bierbauer Virgil: Caprii házak. Tér és Forma 5 (1932), 10. sz., 339.

 

(A cikk a MÉM MDK Múzeumi Osztályának muzeológusa, Sebestyén Ágnes Anna kutatásain alapszik, akinek Bierbauer Virgil kapcsolatrendszerével és utazásaival kapcsolatos kutatásait a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.)


 

 

Hauszmann Alajos utazásai


 

Hauszmann Alajos (1847–1926) a 19. század utolsó harmadának építész-vezéregyénisége, a Szent István Kórház (1885), a New York Palota (1895), a budai királyi palota (1905), a Műegyetem központi épülete (1909) és számos egyéb palota, kastély, templom, kórházépület tervezője. A budapesti Műegyetemen negyvennégy évig tanította építészek több nemzedékét. Az utókor nagy szerencséjére az építész naplót vezetett tervezési feladatairól, az építkezésekről és utazásairól is. A napló egyes részleteit 1995-ben az Építészeti Múzeum Lapis Angularis-sorozatának első kötetében adták közre, majd 1997-ben Seidl Ambrus (Hauszmann dédunokája) szerkesztésében a teljes szöveg is megjelent.

Diákévei alatt, 1866-ban Lechner Ödönnel és Pártos Gyulával Berlinbe utazott, ahol az akadémián tanultak. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Marietta Seniorral. Innen Párizsba utazott, hogy megnézze a világkiállítást. Hazafelé beutazta Németországot. Berlinből 1868-ban tért haza, és szeptembertől a Műegyetem építészeti tanszékén tanársegéd lett.

1869-es olaszországi útja nagy hatással volt a frissen végzett építészre. Három könyvet használt ekkor vezetőként, útikönyvként: Johan Joachim Winckelmann német régész írásait, Hermann Grimm Michelangelo-életrajzát és Goethe itáliai útinaplóját (ezeket a köteteket bizonyára Berlinből hozhatta magával). A felső-olaszországi városok után Firenzét, Rómát, Nápolyt, Capri és Procida szigetét, Sorrentót, Salernót, Amalfit és Paestumot látogatta meg. Pompeiben is több napot töltött, és megtekintette az akkor zajló ásatásokat is.

 

 

 

 

Hauszmann Alajos arab harcos jelmezében Jeruzsálemben, 1914. április 14. (MÉM MDK Magyar Építészeti Múzeum)

 

Hauszmann Alajos és Hültl Dezső 1912-ben a Parthenon lépcsőjén. (MÉM MDK Magyar Építészeti Múzeum)

 

Hauszmann visszaemlékezéseiben említést tesz hallgatóival tett belföldi és külföldi tanulmányútjaikról. Legemlékezetesebb számára az 1912 tavaszán, huszonkét hallgatójával Görögországba tett látogatás volt. Erről egy képeslap is fennmaradt Hültl Dezső hagyatékában, aki ekkor már tanárként működött a Műegyetemen. Hültl Hauszmann tanítványa volt, majd mestere lányát, Hauszmann Gizellát vette feleségül. Az utazás részleteit Vágvecsei Wellisch Andor visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg: a csapat először Bukarestbe utazott, majd Konstanzából hajóval Konstantinápolyba, ahol egy napot töltöttek. Innen Athénba hajóztak tovább:

„Azt hiszem, harcra készülő hadsereg nem indulhatott volna bátrabb lélekkel, felemelőbb tudattal útjának, mint ezen tudnivágyó, a sok rejtélyes után szomjazó fiatal magyar építész-csapat, midőn a hajóról kiszállva a görög földre, a kis villamossal Pyraeusból Athén felé vette útját.

A kollegiális érzelmek szép megnyilvánulása volt az, hogy az athéni műegyetem tanárai és hallgatói már türelmetlenül vártak és miután barátilag üdvözöltek, felajánlották szolgálataikat, hogy megmutathassák a város minden érdekességét.” (Vágvecsei Wellisch Andor: Görögország. Magyar Építőművészet 10. 1912. 5-6. sz. 3.)

 

A fiatal építészek Athén után Mükénébe látogattak, majd Korinthoszba, a korinthoszi szoroson keresztül Iteába, majd Delphoiba. Patras érintésével Olümpiát is megnézték, néhány órát Korfu szigetén töltöttek, majd Triesztbe hajóztak.

 

Hauszmann utolsó nagyobb utazását 1914-ben tette Egyiptomba és Palesztinába, amelyről több fotót őrzünk gyűjteményünkben. Az ekkor már idős építész feleségével és nászasszonyával, dr. Hültl Józsefnével utazott. A kirándulás részleteiről, a megtekintett műemlékekről Hauszmann részletes útinaplójában számolt be. Kairóban Herz Miksa kereste fel őket, akiről kiderült, hogy 1878-ban a műegyetemen Hauszmann tanítványa volt, majd Kairóban telepedett le. Építészként dolgozott, majd államtitkár, később pedig a kairói arab múzeum igazgatója és a műemlékek védelmére kirendelt bizottság elnöke és restaurátora lett. Hauszmannékat ő kísérte: Felkeresték a piramisokat Luxorban, és jártak Karnakban és Thébában. Jeruzsálemben, Betlehemben és a Jordán folyó vidékén tett utazásuk felejthetetlen emléket hagyott az idős építészben.

Hauszmann Alajosné szül. Marietta Senior, Hültl Józsefné és Hauszmann Alajos arab öltözékben Jeruzsálemben, 1914. április 14. (MÉM MDK Magyar Építészeti Múzeum)